P. Vojtěch Kodet O.Carm.
(A módosított beszéd feljegyzése a szentmiséről 1998 decemberének első szombatján, a Karmelita Mária templomban, Kostelní Vydrín.)
Testvérek és nővérek, egy héttel ezelőtt közösen léptünk be a nagy jubileumra való felkészülés harmadik évébe; ez az év pedig a mennyei Atyának van szentelve. Ez nekünk hatalmas lehetőség. Mert az emberiségnek alig van olyan szüksége, mint arra, hogy új tapasztalatokat szerezhessen Istennel, mint Atyával.
Az egész világ valamilyen apai hiánybetegségben szenved. Az emberek többsége ebben az időben nagyon fájdalmas családi széteséseket, családi kapcsolatok válságát és azt a hiányt tapasztalta meg, ami az apák családhoz és gyermekhez való viszonyával kapcsolatos, ami olyan mélyen befolyásolja a mennyei Atyához való viszonyt is. Isten meggyógyító gyógyírt kínál ennek a világnak. Mindaz, aki felismeri Istent mint Atyát, képes – a világban átélt összes negatív tapasztalata ellenére, amelyeket emberi apaságról szerzett gyermekkorában, és amelyeket akaratlanul a mennyei Atyával való viszonyába vetített – ennek a felfedezésnek köszönhetően nagy gyógyulást megélni. És így mélyebben megérteni saját életének értelmét. Újra megtalálni az élet ízét, megtalálni önmagát, találni a felelősséget ezért a világért, és Istenben nagy reménységet találni a jövőre nézve.
Nagyon kevés dolog van az istenkapcsolatunkban, ami annyira torzítva van, mint a legalapvetőbb fogalmak. És ezek között ott van az atya fogalma is. Pedig Jézus számára az Atyával való kapcsolat volt az, ami teljesen központi és meghatározó volt egész életében, egész szolgálatában és hirdetményében. Amint az evangélisták tanúsítják, többször is hivatkozott életében arra, hogy ő azért jött, hogy betöltse az Atya akaratát; hogy az ő tápláléka az Atya akaratának véghezvitele. A bibliakutatók kiszámolták, hogy az Atya szó volt Jézus ajkán a leggyakrabban; más nevet nem használt Istenre többször, mint ezt. És éppen ez az Atya volt annyira rejtett és titokzatos. Jézus maga mondta: „Senki sem ismeri az Atyát, csak a Fiú, és akinek a Fiú kijelenti” (Mt 11,27).
De mi tudjuk, hogy Jézus azért jött, hogy kijelentse az Atyát. Jött, hogy nekünk felfedje az ő gyönyörű arcát. Hogy közösségbe hozza minket vele. A mai bevezető imádságban kérdeztük, hogy az emberek újra megismerjék az Atyát, és megtapasztalják a Isten fiúságának nagyságát. Ez tehát egy egyedülálló feladat, ami előttünk áll. Egy különleges lehetőség és kegyelem. Isten újra meg akar mutatkozni előttünk mint Atya. Szerető és irgalmas Atya, aki vigasztalja népét, és a gyermeke megmentésére elküldte Fiát.
„Örülj, örülj népem – mondja a te Istened. Beszéljetek Jeruzsálem szívéhez, kiáltsatok hozzá, mert véget ért a munkája, el lett engedve a bűne, hiszen kétszeresen megfizetett az Úr kezéből minden vétkéért” (Iz 40,1-2).
Isten, aki elküldte Fiát, Jézus Krisztust, eldöntötte, hogy véget vet az emberi gonoszságnak. És ezért csak ő képes bejelenteni ezt a nagy „irgalmas esztendőt”, és mondani: örüljetek népemnek, véget ért a munka, beköszöntött a nagy irgalom. Az egyetlen dolog, ami megakadályozza, hogy megtapasztaljuk ezt az Atyai gondoskodást és törődést, a saját elutasításunk Isten, mint Atya iránt, vagy az ő irántunk való szeretetének elutasítása.
Az emberek nem tudják, ki az Isten Atya. Ha tudnák, muszáj lenne megváltoztatniuk az életüket. János evangélista, ennek a századnak nagy embere, azt írta, hogy az ember olyan, amilyen képzelme van Istenről. Mert az, hogy „mi” Istenünk milyen, mélyen befolyásolja magunkat. Ha valaki úgy véli, hogy Isten nem törődik vele, hogy Isten nincs jelen az életében, akkor ő maga soha nem tapasztalja meg a felelősség érzését az élete iránt. Ha úgy éli meg Istent, mint azt, akit nem lehet megérteni, akkor ő soha nem fogja megérteni a saját életét sem. Ha Istenben úgy gondolkodik, mint aki távol van, akkor mindig azt fogja hinni, hogy Isten nem érdekli őt, és hogy valójában semmi olyan dolog iránt nem érdeklődik, amit megélünk. Ha úgy tapasztalja meg Istent, mint egy ítélkezőt, aki csak szigorú és kemény, akkor ő maga is olyan lesz; önmagához és másokhoz is.
Ezért nagy felelősség hárul ránk keresztényekre, akik elfogadták a hitet és megismerték Jézust, hogy először is tisztázzuk a saját szívünkben és elménkben a mennyei Atyáról alkotott képünket, és ezt a megtisztult képet továbbadjuk. Az egész évet bátorítani fogjuk a Szentírás szövegein keresztül, hogy megnyíljon bennünk az Atya megismerése, ami lényegesen befolyásolja életünket. Mi, akik úgy ismertük meg az Atyát, mint aki az életre hív, aki védelmez minket, aki állandóan reményt ad nekünk, tudjuk, hogy nincs az életünknek ennél fontosabbja. Ám mivel az Isten Atyaként való megfogalmazása az emberekben nagyon torzított, ezért a Szentírás segítséges képeket is alkalmaz. Az egyik ilyen segítséges kép Isten, mint pásztor.
„Mint pásztor, aki legelteti nyáját, karjaival gyűjti össze, ölében hordozza a bárányokat, a kis bárányokat szépen vezeti” (Iz 40,11).
Isten így mutatkozik meg az ember iránti gondoskodásában. Különösen a mai ember számára, aki annyira bizalmatlan, nem szeretetteljes, aki saját magán tapasztalja meg a csalódás érzését, néha valamilyen belső elutasítottságot, lebecsültséget, valamilyen sérelmet, megalázást az élet vagy más emberek által, éppen neki ez a pásztori kép nagyon közel áll, és számára fontos: Isten, mint aki kézbe vesz minket és vezet minket; aki megmutatja az utat; aki mindig tudja, hogyan lehet kijutni minden problémából; aki nem hagy minket eltévedni, és ha mégis eltévedünk, újra kézbe vesz. Mint pásztor, aki nagy örömet érez, amikor megtalálja az elveszett juhot; ilyen a mi Istenünk, aki örül a bűnösök megtérésének.
A mennyei Atyához kapcsolódik egy másik lényeges tanúbizonyság is Istenről a Bibliában, ez Isten irgalma. Az Isten alapvető tulajdonsága, jobbára Isten szeretetének tulajdonsága. Az idei év fő témája, amely összefonódik az Atya Istenével, szintén az Isten szeretete, mint olyan erény. Mint tavaly a harmadik isteni személy, a remény erénye volt a téma. Azonban a szeretetből hiányzik az, ami isteni és széppé tette. Ezért rendkívül fontos, hogy a szeretetről elmélkedjünk az Isten vonatkozásában: hogyan szereti Isten az embert; és nemcsak ezt, hanem azt is, hogyan él Isten a saját magában lévő szeretetben. Ez is a prédikációnk és katekéziseink tárgya lesz.
Tudatában vagyunk annak, hogy ami elhomályosította Istenhez való viszonyunkat, ami miatt nem érzékeljük Isten szeretetét – amíg sokan azt mondják, hogy nem szereti őket Isten – az a távolság Istenhez. Néha szándékos, néha nem szándékos. Olyan távolság, amelyet a származásból eredő bűn, a személyes bűn és mindaz, ami fájó, amit az életben már átéltünk, minden csalódásunk az életben, a másoktól való csalódás, mindaz, ami a bizalmunk elvesztését hozta el az emberekben, a kapcsolatokban és abban, ami előttünk áll.
Éppen ezért a Szentatya arra kéri szívünket, hogy ebben az évben, ami az Atyának van szentelve, „vigyünk el az Atya házába” – a megtérés, a fordulás útján. Hogy újra következetesen figyeljünk az Atyára, ne saját magunkra. A megtérés ott kezdődik, ahol az ember abbahagyja, hogy „körbeforogjon” önmaga körül, és elkezd következetesen, tisztán foglalkozni azzal, aki életet hív, aki életet adott neki, aki hívja őt az ő házába – Istenhez. Minden nehézség és aggály ellenére, ami az életben megtörténik, mindig tisztán és újra az ő felé fordítjuk figyelmünket, és kérjük őt, hogy adja tudomásunkra. Kérjük Jézust, hogy mutassa meg az Atya arcát, kérjük a Szentlelket, hogy tisztítsa meg képzeleteinket. És a magát Atyát kérjük, hogy árasztson el minket irgalmával.
Figyelemre méltó, hogy a Biblia Isten képét az Atyán kívül anyai vonásokkal is megalkotja. Ézsaiás próféciájában olvassuk, hogy ha az anya elfelejtené gyermekét, az Úr nem felejtene el minket. Olvasunk róla, mint aki mindig irgalmas. És akinek szeretete gyengédebben csordult, mint az anya szeretete. Ez egy nagy titok: Isten az Atya, aki nekünk mint anya is megmutatkozik. Éppen a irgalom, szánalom szóval jobban megérthetjük, mert az Ószövetség eredeti nyelvében a szánalom kifejezés ugyanazt a szótövet jelenti, mint „anyai öl”. Az Atyának így az anyai öl és az apai ölelés is hozzátartozik. Ha szükségünk van arra, hogy az apánk szorosan öleljen minket, és szükségünk van arra is, hogy elrejtőzzünk, hogy irgalmat találjunk, tudjuk, hogy senki a világon nem tud nekünk nagyobb támaszt nyújtani, mint éppen ő. A mi Atyánk anyai ölével. Az Atya, aki mindig meg tud ölelni minket, aki fel tudja nyitni karjait, akárcsak az apa Jézus példázatában a tékozló fiúról.
Hagyjuk tehát, hogy vezessenek minket ezen az úton az Atya házába. Ne féljünk a megtéréstől, mert a megtérés az út a megtisztuláshoz, ami a boldogságra vezet. A megtérés olyan út, amelynek végén a nagy öröm árválkodik a visszatérés miatt, ahol az ember újra megtalálja önmagát, új értelmet az életének, és azt a valódi örömöt, amely a szívének mélyén rejlik.
Kérjük tehát Istent, hogy újra ragyogjon fölöttünk, mint aki irgalmas. Mint aki mindig elsőként van a szeretetben irántunk, aki soha nem fog minket szeretni, mert a miénk vagyunk. Aki másként nem tud irgalmazni, mert minket a Fia vére által megváltott. Mindezekkel tehát foglalkozni fogunk az idén. Amit elénk teszünk, az szép és nagy. Jó lenne nekünk, ha minden nap kifejeznénk a mennyei Atyának – legalább egy egyszerű mondattal – vágyunkat, hogy megismerjük őt, vágyunkat őrá visszaállítani bizalmunkat az ő szeretetében, vágyunkat, hogy újra megélhessük az ő irgalmát. És hiszem, hogy ő nem fog minket cserbenhagyni.
