P. Gorazd Cetkovský O.Carm.
Avilai Szent Teréz – a mezítlábas karmeliták megalapítója – idejében egyes szerzetesrendekben szokás volt, hogy a szerzetesi név mellett predikátumot (kiegészítő nevet) is felvettek – a nemesek módjára. Míg a nemesek esetében ezzel arra utaltak, hogy az adott személy híres vagy gazdag családból származik, a szerzetesek kiegészítő nevei Jézus Krisztus, a Boldogságos Szűz Mária neveire, életük titkaira, isteni tulajdonságokra vagy különböző szentek alakjaira utaltak: ezek a Krisztus tanítványainak igazi gazdagsága és dicsősége forrása. Ez a szokás ma is él a mezítlábas karmeliták körében, és élénk volt Szent Teréz Lisieux-i idejében is. Itt azonnal megállhatnánk, és elgondolkozhatnánk: ha én választhatnék egy ilyen nevet, egy ilyen kiegészítő nevet – örömmel kifejezhetném ezzel a viszonyomat Isten életének valamilyen titkához vagy egy szenthez, a lelki tapasztalataimat? Érik az én áhítatomban ilyen hangsúlyosabb vonások, vagy csak „úgy elmondanék valamit”?
Térjünk vissza Szent Terézhez. Ő a kiegészítő nevét megkapta, nem választotta: Teréz, a Jézus Kisdedéről. Így szerepel hivatalosan a templom liturgikus könyveiben. E predikátum mögött az átalakított Karmel élő tisztelete rejlik a Fiú Isten gyermeki titka iránt, összefonódva azzal a művészi ábrázolással, amely szoros kapcsolatban áll hazánkkal: a prágai Kis Jézussal, a Boldogságos Szűz Mária Győzelmes templomában őrzött szoborral a Kisoldalban, amit régebben, s hála Istennek, ma ismét a mezítlábas karmeliták irányítanak. Hosszan és érdekesen mesélhetnénk arról, hogyan ültette ez a név Szent Terézen, és hogyan nőtt vele össze egyre inkább. Ha manapság találkozunk azzal, hogy „a gyerekek gyerekeket nevelnek”, és hogy egy gyermek nem-dolgozó szülőinek vagy akár nagyszülőinek egy játéka, amelyet örömmel (és a nevelés helyett elkényeztetve) fogadnak, Teréz számára a Jézus Kisdedje nem játék volt, hanem ő akart a kezében játékká válni, teljesen a rendelkezésére bocsátani magát. Amikor úgy érezte, nem képes Jézus nála eszközként szolgálni, mert haszontalan, képtelen, annál inkább akart neki örömet, boldogságot okozni. Ehhez apró lehetőségeket keresett, és gyengéd figyelemmel, hősies kitartással használta őket. Joggal nevezik szellemi útját a szellemi gyermekség útjának.
Teréz azonban nem elégedett meg e predikátummal. 1889. január 10-én, a fogadalma napján Martának írt levelében először teszi hozzá a neve mögé a második kiegészítőt: Teréz, a Jézus Kisdedéről és a Szent Arcról. E Teréz és Jézus Szent Arca közötti kapcsolatot most szeretném felvetni mint a mi elgondolkodásunk témáját.
Közvetlenül általánosan kezdhetjük a gondolatainkat – hiszen tudjuk, hogy Teréz nemcsak szent lány és nő volt, hanem természeténél fogva nagyon érzékeny és figyelmes. Az arc az emberi lélek tükre. Mi azt mondjuk: „A szem az lélek ablaka”, de ezt kiterjeszthetjük az emberi arcra is. Legyünk tudatában annak is: mennyire kellemetlen számunkra, ha valami sérülést szenved az arcunkon, valami, ami csúfíthatja az arcunkat… Megvetjük a gyerekektől, ha elfordított arccal beszélnek velünk, mert ez a nem őszinteséget, a tiszteletlenséget sugallja. Mindez a „bőrünk alatt” van, anélkül, hogy különösebben tudatában lennénk. Teréz esetében még más tapasztalatok és hatások is hozzájárultak, de ezekről később említést teszünk.
A Krisztus Szent Arca iránti tisztelet a 19. században terjedt el a Jézus Krisztus ábrázolásának felfedésével, amely a toursi karmelita rendhez tartozó Maria nővérhez szólt. Teréz emlékeiben említi, hogy már otthon a családjában bevezette őt Pavlína nővér, és különösképpen később a kolostorban. Írja neki:
„… Eddig nem kutattam a Szent Arcon elrejtett kincsek mélységét. Csak az Ön közbenjárásával, szeretett anyám, tanultam meg őket megismerni. Ahogyan korábban bárkit megelőzött a Karmelben, Ön az elsők között hatolt be a Titokba, amely a Jegyesünket eltakarja. Akkor hívott, és én megértettem…” (AS 147).
Fontos hangsúlyozni, hogy elképzelésünkben a Szent Arc már szinte kizárólag a turini lepel arcának fényképével van összekapcsolva. Az azonban csak Teréz halála után egy évvel került először fényképezésre. A Krisztus arcát bemutató képet, amelyet a lisieux-i nővérek tiszteltek, a Veronika fátyla ábrázolja, amelyet állítólag Rómában a Szent Péter-bazilikában őriznek. Jézus arca itt véres, a lehunyt (ellentétben a ma elterjedt reprodukciókkal!) szemeiből könnycseppek gyöngyözik. Nem Jézus halotti maszkja ez, hanem a szenvedő, élő Jézus arcának képe. A Teréz által írt imák ennek az ábrázolásnak közvetlen inspirációt adnak, ezt nem szabad figyelmen kívül hagyni, különben érthetetlenné válnak számunkra. Így mondja:
„Milyen jól tette a mi Urunk, hogy lehunyta a szemét, amikor nekünk adott egy ilyen képet! Hiszen a szemek a lélek tükrei, ha megértenénk a lelkét, a boldogságtól meghalnánk!” (Vs 96).
Egy ilyen ábrázolást Teréz a breviáriumába helyezett, amely napi szinten a kezébe került. Betegsége idején megerősített kép az ágyánál függött, hogy mindig a szemük előtt legyen. Amikor a nővérek a Legnagyobb Úr átváltozásának ünnepe előtt (amelyhez a Szent Arc tisztelete kapcsolódott) a betegszobájába vitték a Szent Arc képét a kápolnából, egész éjjel le sem vette róla a tekintetét.
Most szeretnék néhány tanúvallomást megemlíteni arról, hogy a Szent Arc iránti tiszteletnek rendkívüli jelentősége volt Teréz szellemi életében és annak fejlődésében. Így Teréz novicia, Máriát a Legszentebb Háromságról a kanonizációs eljárás során kijelentette, hogy Teréz különleges tiszteletben részesítette a Szent Arcot, hogy a Szent Arcra való tekintet benne forró vágyat ébresztett a hasonlóságra. Kifejezőek az Anna anyának a folyamat során tett szavai is:
„Isten szolgálója különleges módon tisztelte a Szent Arcot. Jézus gyermeki iránti tisztelete is mély volt, de ezzel a Szent Arkra való áhítatát össze sem lehet hasonlítani…” (PA 580).
Teréz szavai, amelyeket a Legutolsó Beszélgetésekben idéznek, megmutatják, honnan fakadt a Szent Arc iránti forró tisztelete, mi megerősítette őt benne: Izaiás próféta szavai a „Isten szolgájáról” szóló negyedik énekből, amelyek leírják Isten szolgájának megaláztatását:
Nem volt bája és szépsége,
hogy felhívja figyelmünket,
nem volt külseje,
hogy utánná vágyakozzunk.
Megvetett és emberek elhagyottja,
a fájdalom férfija, a szenvedést ismerte,
mint aki előtt az emberek eltakarták arcukat.
(Iz 53,2–3)
Bevallotta: „Ezek az Izaiás szavak… alakították a Szent Arc iránti tiszteletem alapját, sőt, inkább az egész áhítatom alapját. Én is azt kívántam, hogy „én is ne legyek szép, ismeretlen mindent teremtő előtt…” (Vs 96)
Ehhez hozzá kell tenni, hogy Izaiás említése az arcra az eredeti héber szövegben homályos, nehezen értelmezhető. Míg a mai fordítások inkább azt a megértést részesítik előnyben, hogy mások az alázatos Szolgát elrejtik, Teréz korában a fordítások úgy adták elő a szöveget, hogy a Szolga arca el van rejtve, takarva van azok elől, akik körülötte állnak. Így meditált a szövegről Teréz is.
Már jeleztem, hogy a terézi vénák számára a száj elé tétel gesztusának különös érzékenysége volt, különböző okokból. A karmeliták egészen a II. vatikáni zsinatig fátyolt viseltek a világgal való érintkezés során. Az arcukat a kolostor közösségi helyiségeiben is takarták a látogatók előtt (kivételt képeztek a szülők és testvérek).
Emlékezzünk Teréz Ánáról Jézusról szóló álmára:
„… láttam három karmelitát, akik a köpenyükben és nagy fátyolban voltak… világos volt számomra, hogy a mennyből jönnek. A szívem mélyéről kiáltottam: Milyen boldog lennék, ha láthatnám az egyik karmelita arcát! … A karmelita felemelte a fátylát – vagy inkább felhúzta – és betakart engem vele … Az arca nem anyaginak nevezhető szépséggel volt gyönyörű… felejthetetlen édes fénnyel világítva” (AS 184). De a legnagyobb jelentősége Teréz arcra vonatkozó érzékenységének a látomás volt, amelyet vagy hat vagy hét éves korában tapasztalt az otthoni Buissonnet-kertben, amikor apja több napig nem volt otthon:
„… láttam egy férfit, aki éppen úgy öltözködött, mint apukám. Ugyanolyan testalkata és járása volt, csak sokkal meghajlottabb volt… A fejét valamilyen színű zsellér takarta, így nem láttam az arcát. Láttam, ahogy rendszeres lépésekkel haladt a kertem mentén… Azonnal különös, természetfeletti félelem kezdett el szorítani a lelkemet…” (AS 48).
Teréz kiáltotta: „Apukám!” de az alak hátra sem nézve távozott. Senki más nem észlelt semmit, Marie nővér azt tanácsolta, hogy ne gondoljon rá. Ő maga később írta, hogy ezt nem tudta elfelejteni, még évek múltán is élénken emlékezett rá. Csak tizennégy év múlva, amikor erről újra beszélgettek, mindketten megértették: egy olyan próba előérzete volt, amely később annyira fájdalmasan érintette a családját – apja elméjének sötétedése öregkorában.
Valóban ő volt az, akinek tiszteletre méltó arcán, fehér haján a híres próbatétel jele szerepelt. Mint Krisztus tiszteletre méltó arca, amelyet eltakartak a szenvedése alatt, úgy a hű szolga arca is takarva legyen a fájdalmának napjaiban – hogy a mennyországban az ő Ura, az örök Szó előtt ragyogjon!…” (AS 50).
Mindez formálta Teréz szívében azt a talajt, ahonnan a Szent Arca iránti tisztelet nőtt. Ismételjük meg, hogy Teréz a „zöldsége” dicsőségéről beszél. Guy Gaucher püspök hangsúlyozza e szavak súlyát, és kiáll amellett, hogy Teréz nevén mindkét kiegészítést használjuk: „Ha lerövidítjük a nevét, lerövidítjük a üzenetét…”.
Ezért a legkomolyabb kérdéssel állunk szemben: mi volt Szent Teréz intenzív kapcsolata a Szent Arccal? Válaszol: „Lelki vezetőm” Jézus volt.
„Ő maga tanított engem arra a tudásra, amely rejtett a bölcsek és okosak előtt, és amelyet a legkisebbeknek leplez le… A kis virágnak, amelyet a Karmel hegyére ültettek, a kereszt árnyékában kellett növekednie. Jézus könnyei és vére lettek a harmatának, és a klanítható Arca volt a napja, amelyet szomorúság takart…” (AS 147)
A Szent Arc Teréz számára „a kincsek mélységét rejti el, a „szeretet titkát”. Írja tovább:
„Megértettem, mi az igazi dicsőség. Az, akinek országa nem e világból való, megmutatta nekem, hogy az igazi bölcsesség abban áll, hogy „akarjon ismeretlen maradni és semmivé lenni”, hogy „örömünket az önmagunk megvetésébe helyezzük”. Azt akartam, hogy az „arc legyen” Jézusé „valóban elrejtett, hogy senki a földön ne ismerjen meg”. Szomjaztam szenvedni és elfeledtettni…” (ugyanott). (Teréz itt a szeretett könyvét, a Krisztus követését idézi.)
Ha összekapcsoljuk ezeket a szavakat Teréz által írt, Szent Arcnak szentelt imák vallomásával, megpróbálhatunk összefoglalni:
- Jézus arca rejtett – eltakart: megalázottság és szomorúság által;
- nincs eltakart mindenki előtt; Teréz mondja: „mi megértjük” e Arc titkát. A hite Jézusban mint Üdvözítőben és a vágy, hogy hasonlítson a szenvedő Krisztushoz, fedi fel számunkra;
- szorosan, elválaszthatatlanul összefonódik a Krisztus arcának titka a szenvedés átmenetisége és a Krisztus húsvéti győzelmébe, valamint az ő örök országába való hitünkkel, „amely nem e világból való”, ahová a földi próbákon keresztül utazunk: Teréz ezt maga is elviselhetetlennek tartotta a földi életet anélkül, hogy hinnie kellene Isten országában és – a világ összes szépsége ellenére – száműzetésnek.” A vágyott mennyország számára azt jelentette, hogy Jézust „a szeretetemről biztosítom az örök találkozóban, személyesen…” (Ideje, hogy feláldozzuk magunkat a szeretett szeretetért, AS 258). Mennyire szörnyűnek kellett számára lennie, amikor ez a hite a mennyországba nagyszabású próbát állított… (lásd AS 205 és következő).
- Isten „megalázkodása” a mi üdvösségünkért valójában közös titka mindkét kiegészítő predikátumának: Isten kisgyermekké vált értünk, és értünk „leromlott” elítélté vált. A Szent Arc drámai kifejezése mindannak, ami már híven megjelenik Jézus születésében az istállóban;
- a meggyötört Jézus szomja a szeretetre és az emberi szívek, amelyeket a szeretetével akarta megenyhíteni, még mindig hidegek...
Teréz azonban nemcsak érzékeny ember volt, hanem temperamentumos, élénk személyiség is. Nem csupán passzív szemlélőként közelít a Szent Arc titkához, hanem élénken reagálni próbál rá, különösen mint karmelita, társai mellett. A válasza:
hogy Jézus szomját szeretettel és hasonlósággal csillapítsa:
- elutasítottságban és megalázottságban,
- szenvedésben.
„Szenvedni és elfeledtnek lenni…”
Nincs ebben semmi spirituálisan vagy mentálisan egészségtelen, csupán Teréz tapasztalata: a megaláztatás és fájdalom közepette a lélek a legjobban védett a szeretet veszélyeitől – anélkül, hogy tudatában lenne, hogy magát „csak megtudja szeretni” (lásd AS 228).
„A szeretet az áldozatokból táplálkozik. Minél több természetes kielégítéstől fosztja meg a lelke magát, annál erősebbé és önzetlenebbé válik a szeretete” (ugyanott).
Merem állítani, hogy hasonló szavakat ma már az egyházban sem hallunk szívesen. Keménynek tűnnek számunkra. De elég, ha végiggondoljuk: vajon hiszek abban, hogy valaki valóban szeret, aki nem adja fel a kényelmét, és akit a saját dicsősége is foglalkoztat? …
Teréz határozottan nem volt olyan ember, aki nem bírta a megélésüket, aki valahogyan meg akarta ölni magát, elpusztítani volna akart. Szeretettel élt, akarta élni teljesen, akarta, hogy mások is, még a bűnösök is, teljesen éljenek – akarta, hogy Isten szeretete ne maradjon válasz nélkül. Élete során tapasztalta, hogy a megalázottság és szenvedés útja megóv a saját szeretetének bódító csalódásától, hogy az áldozat útja a legértékesebb és legbiztosabb… és a Szent Arcban megértette, hogy belső felismerése helyes, hogy ez a Jézus útja.
Megpróbálhatok utalni arra, mit meríthetünk ebből magunk számára? Talán mondhatnánk:
- tanuljunk meg az emberek arcába nézni, olvasni és főleg tisztelni a titkaikat;
- újítsuk meg érzékenységünket Krisztus keresztjei és szentjei csendes beszéde iránt;
- távolítsuk el olcsó elképzelések a Kegyelem követéséről; olvassuk az ő arcán;
- hassunk át a fájdalom fátylán Jézus megszégyenült arcán, hogy maga a szépség – az ő szeretete – nyilvánvalóvá váljon;
- figyeljük belső tapasztalatainkat arról, mi az igazi életerő bölcsessége és valódi dicsősége, és hasonlítsuk össze őket azzal, amit olvasunk a Szent Arcban, az evangéliumban;
de legfőképpen:
- érjünk el Terézhez az áldozat és elfelejtés vágyával, hogy önzetlenné és önfeláldozóvá válva szeressünk.
Nem Szent Teréz Szent Arc iránti tisztelete jelenti a próféciát a mi világunk számára? Gyógyító „hideg borogatás” a büszkeség, egoizmus és kényelem lázfájára, amellyel a világunk fertőzött és amely – úgy tűnik – mind csupán növekszik? Amikor Teréz a Szívig Júliára szeretne nézni, a karmeliták aláhúzták éppen a húzódó fátylát. Lehet-e látni Jézus arcának titkát, anélkül, hogy magunk is belépnék a megalázottság és szenvedés fátyla alá?
Tavasszuk le félelmünket önmagunkkal kapcsolatban. Teréz etikájából látjuk: Isten nem akar megtörni minket, hanem felöltöztetni az ő erejével, életével.
„Ó, mennyi jót tett nekem ez a Szent Arc az életemben! …” (Vs 96).
És a címereinek értelmezésében Teréz maga írta:
„Terézia Martinova lett „Teréziától Jézus Kisdedéről és Szent Arkáról”. Ezek a nemesi címek, a vagyon és a remény…” (AS 177).
(Rövidítések: AS – Autobiográfiai iratok, Karmelita spiritualitás,
megjelent a Vimperki Nyomda Kiadónál, 1991;
Vs – Belépek az életbe, Karmelita Kiadó, Kostelní Vydří 1992.)
