P. Reinhard Körner OCD
Amikor az orosz ortodox szerzetes Andrej Rubljov (kb. 1360 körül született, kb. 1430 körül elhunyt) a főnöke által megbízva megfeste a Háromság ikonját, nehéz feladat elé került. Hogyan is lehetne képpel kifejezni azt, ami emberi képzelettel fel nem fogható: hogy Isten egy a három személyben?
Az orosz festő és szerzetes egy régi ikonmotívumhoz nyúlt: a „Vendégszeretethez”, amely három angyalt, illetve Isten küldötteit ábrázolja, akik a 18. Mózes 18 szerint Abrámhoz látogatnak, és a mamre-i tölgyfák alatt együtt étkeznek vele és feleségével, Sárával, megélve a vendégszeretet pillanatait. Már egy egész évezreddel korábban (Rubljov előtt) Ágoston és más teológusok, az egyház atyái ezt az Ábrahám-ciklus történetét a Ószövetségben a Háromságra való előzetes utalásként értelmezték. Hosszú, fáradságos reflexiós folyamatban próbálták megtalálni a választ arra a kérdésre, hogy hogyan egyezhet össze a hit egy Istenben az első keresztények tapasztalatával, hogy Istenhez nem csupán az tartozik, akit Jézus „Abba – szeretett Atya” néven emleget, hanem maga a feltámadott Jézus is, és éppen úgy „ruach”, a Szentlélek. Gisbert Greshake, aki nemrégiben egy 560 oldalas könyvben a Háromságba vetett hit történetét vázolta fel a kezdetektől napjainkig, ezen erőfeszítést összefoglalva így ír: „A hosszan tartó ingadozást, amelyet a fogalmak tisztaságáért és egységéért folytatott sokrétű, gyakran ellentmondásos és ezért figyelemre méltó küzdelem jellemzett, végül sok teológiai koncepció és elmélet a keresztény egyház egészének által elfogadott eredményhez vezetett, amely a következőképpen fogalmazható meg: Isten egy az ő lényében, hármas a személyekben.” A niceai (325) és a konstantinápolyi (381) zsinatok ezt a ma is érvényes eredményt a Hitvallásban összefoglalták (lásd a mise liturgiáját).
A keleti egyház említett szerzetese sikerült az összes alapvető gondolatot ebben a háromságos teológiában belevonni a „Vendégszeretet” motívumba, és mesterien kifejeznie. Számomra is, köszönhetően az ikonja révén, „érthetőbbé” és világosabbá válik, amit a teológusok akarnak mondani.
Az ikonok ablakok szeretnének lenni, amelyeken keresztül a meditáló megláthatja a képpel kifejezett valóságot. Még az egyház hitvallása, amelyet az ikon képvisel, sem lehet és nem is akar más lenni, mint az igékből és fogalmakból kialakított „ablak” a Teremtő titkára. Így a Háromságról szóló tanítás, ahogyan írja Joseph Ratzinger a Kereszténység Bevezetőjében, mindig csak „nyomorúságos gagyogás és semmi több”; ez egy „gestus”, amely a megnevezhetetlenre mutat; nem egy definíció, amely egy dolgot az emberi tudás dobozaiba sorol be,” hanem „utalásos beszéd, amelyben a fogalom pusztán próbálkozás, a megértés pedig a megfoghatatlan után nyújtott kéz.”1
Hálás ezekért az „ablakokért” – akár az ikon által képviselt, akár az ikonba beleírt egyházi hitért – szeretném, ha mindkettőn keresztül nézhetnék, és most megpróbálnám saját szavaimmal, az életünkből vett szavakkal és hasonlatokkal kifejezni és megmutatni, mit tudok mögöttük látni...
Isten – hárman vannak. Ez az üzenet, ami az ikon meditálója számára már első pillantásra szemet szúr. Egy szemléletes képpel mondja el azt, amit a teológusok a Háromságról alkotott alapvető tételével megfogalmaztak: „Egy isteni lény három személyben”. A Nagy Isten hatalma, amely „fenntartja a világot”, nem egy „nem személyes erő” vagy puszta „mindent magában foglaló energia”, ahogyan manapság sokan hiszik kulturális körünkben, sem egy, ha jónak és irgalmasnak is tűnő, de magányos isten (ahogyan a gyakorlatban, ha „tudatlanul” is, a keresztények többsége hiszi). A „Isten” szónak egy közösséget kell kifejeznie. Az „Isten” név olyan, mint egy családnév, mint egy név, amely egy családot vagy csoportot jelöl, amelyhez három saját név tartozik. Isten az hármas közösség, amelyből mindegyik azt mondhatja, hogy „én”, mindegyik egyedi, másoktól eltérő személyisége van - ahogyan hárman közülünk, emberek közül mindegyiknek teljesen saját identitása van. Ez érvényes az „Atyára”, az ő „Fiára”, Jézus Krisztusra, és a „Szentlélekre” is, aki tehát éppen olyan személy, és nem csupán „a szeretet köteléke az Atya és a Fiú között”, ami ugyan teljesen helyénvaló, de a mi mai hirdetési nyelvezetünkben nagyon zavaró kifejezés.
Viszont: amikor a személyes Istenről beszélünk, igen, a hármas személyről Istenben, itt is egy fogalmakkal alkotott „ablakról” van szó, amely rámutat egy valóságra, ami sokkal nagyobb, mint amit emberként ismerünk, mint személy vagy személyiség. Az Istenben levő hárman „személyek” természetüknél fogva sokkal kiterjedtebb és tökéletesebb, számunkra megfoghatatlan értelemben azok. Ennek ellenére egyik szó sem lenne alkalmasabb és megfelelőbb arra, hogy a megfelelő irányba mutasson, amelyen gondolkodásunk Istenről halad, és ahol sejtehetjük az Ő valóságát. Lehet-e Isten, aki minden teremtett lény forrása, kisebb és jelentéktelenebb, mint ami a teremtés legmagasabb létformájaként keletkezett? És vajon lehet-e Ő – lehet-e hárman Istenben – a legjelentéktelenebb létezési forma, mint az, aki mint emberi személyiség közel hozta és bemutatta nekünk Istent? Isten, hárman vannak, akik legalább azok, akiket mi személynek nevezünk...
De hogyan lehet igaz, hogy 3 = 1? Hogyan lehet, hogy három személy egy isteni lény („una substantia”)? Johann Wolfgang Goethe ezt a nehezen emészthető gondolatot, amelyet ma sokan osztanak vele, így fejezte ki: „Hittem Istenben és a természetben2és abban, hogy a nemes legyőzi a gonoszt; de ez a jámbor lelkeknek nem volt elég, hittem arra is, hogy a hárman egynek mondják magukat és az egyek a hármak; de ez ellenszegült a lelkem igazságérzetének; azt sem gondoltam, hogy ez akár az én odatelepülésemnek is segítene.” Hogy ez a költőnek valójában segítene-e, azt most hagyjuk figyelmen kívül. Mindenesetre igaz, hogy ezzel a „matematikai teológiával” nem fogunk továbbjutni. A helyesebb utat ismét az orosz szerzetes és festő ikonjának világítja meg: nem a racionális értelem, hanem a beleérzés adja meg azt az irányt, amelyen a „megoldás” keresésére elindulunk.
Az ikon első pillantásra három személyt mutat; a mélyebb látás, amely beleérződik a hármakba, arra tanít, hogyan és milyen módon valósul meg az „egynek lenni”: Andrej Rubljov nem helyezte a három isteni személyt csupán egymás mellé; köztük kapcsolat van, zajtalan, békés, mély összhang, párbeszéd zajlik, együtt vannak a szerelemben...
Ezt semmi másra nem gondolnak a teológusok – az egyház atyái, amikor arról beszélnek, hogy Isten a három személyben egy. Tertulliánus (kb. 225 körül halt meg) már a Háromságról szóló teológiai reflexió korai időszakában így fogalmazta meg: „Tres unum sunt, non unus – három egy, nem egy”. Az a „tiszta isteni lény”, amiről a háromságos tanítás teológusai beszélnek, Jézus hirdetésében és életpéldájában a teljes és abszolút szeretet jellemzőit hordozza. Az első János-levél így foglalja össze: „Isten a szeretet” (1 János 4,8). Szeretet – ez a „te” beszélgetésének átfordítása az „én”-ből, egyik a másik számára való odaadás, egymás észlelése és egy másik öröme, ez a legmélyebb „kapcsolati lét”, kommunikáció és „koinónia” (= egynek lenni).
A 7. századtól a teológusok a görög perichoreze szót használják, hogy érthetőbbé tegyék az isteni életnek ezt az egyesülését a szeretetben. A „perichoreze” annyit jelent, mint „táncolni egymás körül” és „kölcsönösen átjárni” - ismét egy olyan fogalomról beszélünk, amely nem definiálni akar, hanem a beleérzésre ösztönöz az „isteni hármak szívében” észlelt tevékenységbe: Istenben mindig kettő olyan mélyen és teljesen odaadja magát a másiknak, hogy egy szeretetteljes „játékos táncot” „táncol” körülötte, és „átjárja” őt, és a „belsőből”, ebben a „szívben” és ezzel a „szívvel” szereti őt... - így, hogy az egyik a másikban él, anélkül, hogy „elveszne” és „feloldódna” a másikban, igen: csak a másikban ismeri meg önmagát. Ritka pillanatokban, a kegyelem pillanataiban, két emberi között – akár csak egy pillanatra is – valami hasonló történik; ezek valószínűleg sejtetik, hogy mi történik Isten „perichoretikus” szeretetében...
Róbert a Szent Viktorbeli (1173 körül halt meg), aki a 12. század közepén talán a legeredetibb és legfontosabb munkát írta a Háromságról Ágoston (kb. 430) és Aquinói Tamás (1274) között, bevezette a trinitárius teológiába a kölcsönösen szerető- és szeretett harmadik fogalmát: a „condilectus”-t. Istenben – ezt akarja kifejezni – két emberi szeretet egyiküknek sem marad önző; egy és az, hogy a harmadikkal együtt foglalkozzanak. Az iránta való szeretet tapasztalata itt ismét segíthet megérteni számunkra. „A szeretet nem a másikra nézést jelenti, hanem, hogy együtt egy irányba tekintsünk,” írta egykor Antoine de Saint-Exupéry. Egyesülni és kölcsönösen egynek lenni a harmadik iránt: közös szívvágy, közös élethivatás, de még inkább közös gyermekkel, kölcsönösen szeretett baráttal, a „saját” Istennel – ez a szeretet teljessége már közöttünk, emberek között. Aki e tapasztalattal vagy legalább e vággyal a szívében képes „belemerülni” a Rublev Andrej ikonján lévő hármak csendes beszélgetésébe, valamit sejtethet a háromságos Isten tökéletes szeretetéből...
Kicsoda a képen az Atya, ki a Fiú, ki a Szentlélek? A kommentátorok értelmezései ebben a kérdésben nagyon eltérnek, mindig jó teológiai indoklással.3 Nincs „autentikus” magyarázat, amelyet az ortodox szerzetes hagyott volna ránk, és a megjelenésükből nem lehet az egyes személyeket azonosítani. Egyikről sem mondható el, hogy fiatalabb vagy idősebb, az arcuk egyaránt fiatalos. Az Isten-Közösségben nincs korábbi vagy későbbi, és nincs alárendeltség az idősebb felé. Amikor a niceai és konstantinápolyi zsinatok hitvallása azt mondja Jézusról, hogy „az Atyától született”, és a Szentlélekről, hogy „az Atyától és a Fiútól származik”, akkor ezzel nem időbeli sorrendre, vagy a második és harmadik isteni személy „keletkezésére” utalnak, és nem is az egyes hármak sorrendjére. Itt is a „nyomorúságos gagyogás” szavain és képein van a sor, amelyek nem akarnak mást kifejezni, mint hogy azok, akiket „Atyának”, „Fiúnak” és „Szentléleknek” nevezünk, legszorosabban és legmélyebben összetartoznak. Ezek a hárman Istenben a „fiatalos frissesség” és a „egyenrangú” összetartozás állandó tökéletes kalandját élik meg, megfoghatatlan szeretetük formájában...
A mi kolostori templomunk szószékét, Birkenwederben, egyszerűen a ruszk szerzetes Háromság-ikonjának ábrázolásával díszítettük. Alkalmanként a vendégeink megkérdezik, hogy „ott a hárman” férfiak vagy nők-e. Valójában ezt sem az eredetin, sem a másolatokból nem lehet megállapítani. Andrej Rubljov valószínűleg ezzel arra akarta utalni, hogy Istenről nem lehet úgy gondolkodni, mintha valamelyik férfi vagy nő lenne, hanem mindig csak a „két nem karakterének” összességében. Rubljov talán azt is akarta jelezni, hogy a szeretet, amely az isteni Háromságot egyesíti, magában foglalja az összes gyengédséget és belső szenvedélyt, amelyet a férfi és nő egymás iránt érez. Az, ami a „Szentatya”, „Fiú” és „Szentlélek” perichoretikus egységét létrehozza, mindennél más, mint egy hűvös összetartozás érzése a bowling klubban...
Az „Ábrahám és Sára tölgyfája” alatti, ahol a három isteni küldött leült, ma az Andrej Rubljov féle Háromság képe életfává vált – a szimbólum arra, hogy minden élet és minden, ami van, ebből az isteni szeretetközösségből ered. Ezek a hárman nem maradnak meg az ő egy lényük hármaságában, nem maradnak „bezárva” saját magukba. Három egymásra is egy kedves-sebzett szeretetükben és kreatív fantáziájukban, életüket továbbadják – önmagukból kifelé a közös teremtésbe.
Az asztal közepén egy tál áll. Formájával, mint egy kehely, felhívja a meditáló figyelmét az eucharisztia titkára, Isten szeretetének ünnepére teremtése iránt, egészen a vérontásig, és arra is, hogy számos közösség jött létre, amikor Jézus együtt étkezett a tanítványokkal és a „vámszedőkkel és bűnösökkel” (Lk 15,1 és gyakrabban). Az Abrám és Sára által az isteni küldötteknek felkínált ételből Isten által az embereknek adott ital és étel válik, Abrám vendégszeretetéből a három isteni, akik egyesülnek abban, hogy „az egész világot” (Mt 28,19) elhozzák az ő asztalukhoz...
„Én és az Atya egy vagyunk” – mondja Jézus János evangéliumában (János 10,30). Leonardo Boff ezzel kapcsolatban kifejti: „Jézus nem azt mondja: ‚Én és az Atya számszerűen egy vagyunk’” – különben az evangélistának a görög „heis” szót kellett volna használnia –, „hanem: ‚Együtt vagyunk’ (görögül: hen).” Hasonlóan magyarázza Jürgen Moltmann: „Ők (azaz a három isteni személy) nem ‚egy’, hanem ‚egy’ (t.j. egyesült), ami a pluralis formájú ‚mi’ és a ‚nekünk’ kifejezésével van kifejezve.” Isten egy és ugyanaz marad, mert az Atya, a Fiú és a Lélek egy a szeretetben – csak így oldható meg Goethe módszertani problémája.
És mi haszna lenne a költőnek ebből? Valóban semmi? Én mindenesetre nagyon sokat kaptam belőle. Az a Isten, akiben hiszek, akivel imádkozom, akivel próbálom élni az életem, most egy impulszáló, eleven közösség, tele vonzó kalandokkal... Attól fogva, hogy nem csak annyit mondok: „Te, Isten”, hogy időnként az Atyára, Jézusra gondolok, alkalomadtán pedig a Szentlélekre, hanem azt is megszoktam, hogy imádkozzak – mint Dijoni Alžběta, akinek Tereziája Lisieux-i kortársa és karmelita – „Ti hárman,” belépett az életembe egy széles, végtelen szélesség, ami lélegzetelállító...
(A szöveg átvéve a szerző jóváhagyásával a Karmel-Impulse folyóiratból,
8. évfolyam, III/1998. szám, 16–21. oldal.
Fordította: P. Gorazd, O.Carm.)
