Beurey-sur-Saulx, 1916. június 25.
Kedves Marg,
Már két napja táborozunk egy bájos, bár részben leégett (1914-ben) faluban Bar-le-Duc körül. Este sétálok a sima, de erős vizű kispatak mentén, amely csendesen és erősen folyik erdők és magas fű között a réteken. Itt nyers aranyszínű naplementék ragyognak a még nyersebb zöld fölött. A vidék olyan illatú, mint amikor kicsi voltam. Verdun után valóban pihenés. Csak egy dolog hiányzik – a legfőbb: valaki, akivel őszintén beszélhetnék és így megpihenhetnék sok dologtól. E tekintetben egyedül vagyok – ha lehet így mondani – a mi Urunkra és a levelezőkre, mint te.
Ígértem neked néhány részletet az életemről Verdunban (1). Valójában nagyon kevés mondanivalóm van, mivel ottani tartózkodásunk szokványos volt. A mi ezredünk kivételes helyzetben volt a 304-es domb és az Avocourts-i erdő között, ahol nem volt támadás. Egyszer bombáztak minket nagy kaliberrel; szerencsére azonban sérülések nélkül. Szinte az egész időt egy sötét óvóhelyen töltöttem, amelyet az Avocourts-i fennsíkon ástak. Csak akkor mentem ki, hogy megkerüljem az első vonalak vagy a hátország Esnesben. Felülről lenyűgöző és elbűvölő látvány volt (láttam Argonnétól Vaux-ig), de mennyire szomorú! Azok a gerincek, ahol harcolunk, teljesen szétdúltak és mintha sebhelyesek lennének: olyanok, mint a kiégett partok a sűrű zöld Meuse kanyarjai között, erdőkkel körülvéve. Továbbá, a borzalom fölött idilli szépség dominál. A sík, dombos táj, részben magas erdőkben elmerülve, ahol ellátási utak keresztezik egymást, és számtalan titokzatos telefonvezeték fut, különös vonzerővel bír. Mindenütt „a háború nyomai” láthatóak. A háború teljesen elfedte ezt a földet.
A frontvonal közelében lévő falvak olyanok, mint a tüzérségi fészkek, amelyekhez az ember csak reszketve közelíthet. Megemlítettem Esnest, ahol ennek a szektornak a tábori kórházainak központja (2): a tüzérségi lövedékek szinte folyamatosan csapódnak be ide, darabokra törve a romokat és nagyon gyakran összetörve valakit élve. Képzeld el, hogy egy magasból figyeltem a célzott lövést, az egészségügyi járműveink bombázását 77 és 105 mm-es lövedékekkel. Mivel a menekülési út egy helyen a németek számára látható volt, minden jármű, ami megjelent, tűz alá került, és lövedékek záporának kereszttüzébe esett, az oda-vissza úton. Két óra játék után végül eltalálták a célt (szerencsére a legtöbb sebesültet meg tudtuk menteni). A környéken, ahol voltunk, a veszély, a bombázás mellett, a sok kis gránátban rejlett, amelyek gyakorlatilag végig véletlenszerűen hullottak a ritkán elhelyezett rossz árkokra, amelyek összekötötték a lövészárkokat a hátsó területtel. Végül már szinte nem is figyeltünk a nagy vagy kis gránátok zümmögésére – hacsak nem repült belőlük egyik túl közel.
Röviden, nem voltam különösebben súlyos veszélyben, de talán a fizikai vagy morális állapotom miatt ez a verduni tartózkodás (amire nem panaszkodom) nagyon elfárasztott. Ilyen esetben az embernek meg kell tanulnia úgy mondani, ahogy Szent Pál mondta: „Mert amikor gyenge vagyok, akkor vagyok erős.” Nem rossz érezni, ahogy elveszítjük a talajt a lábunk alatt: így őszintébben ragadjuk meg Urunk kezét. E pénteken megpróbálok a lehető legközelebb kerülni (veled együtt, az természetes) Urunk Szívéhez. Nagy szükségem van arra, hogy újra megmártózzam a lelkemben, hogy több hitet, több odaadást, több kedvességet nyerjek. (…)
Viszlát. Még írok neked innen.
Pierre
(Pierre Teilhard de Chardin SJ /1881–1955/, levél a frontról, unokatestvérének, 1916. június 25.;
idézve Pierre Teilhard de Chardin könyvéből, A gondolkodás születése. Levelek 1914–1919, 2021)
(1) A verduni csata 1916 hosszú, tíz hónapja alatt zajlott; a halottak száma meghaladta a 300 000 katonát, körülbelül 500 000 pedig súlyosan sérült vagy eltűnt.
(2) Teilhard de Chardin papként nem harcolhatott, de négy éven keresztül részt vett az I. világháborúban, mint sebészeti betegek szállítója.
