– közös kincse a zsidóknak és keresztényeknek
P. Etienne Richer, Boldogságos közösség, Dolany, Olomouc közelében
1985. június 24-én megjelent egy hivatalos egyházi dokumentum, amelynek címe: „Megjegyzések a zsidók és a zsidóság megfelelő bemutatásáról a katolikus egyház igehirdetésében és katekézisében”. Ebben az alapvető szövegben, amely teljes mértékben hivatkozik a II. vatikáni zsinat nyilatkozatára a keresztény egyház és a nem keresztény vallások viszonyáról – Nostra Aetate, írják: „Ha hangsúlyozzuk az eschatológiai dimenziót a kereszténységben, jobban tudatában vagyunk annak, hogy a Régi és Új Szövetség népe a jövőbe tekintve hasonló célokat lát: a Messiás érkezését vagy visszatérését – még akkor is, ha két különböző nézőpontból indul ki.”
Egy másik, korábbi dokumentum, amelyet a francia püspökök adtak ki 1973 húsvétján, tartalmaz egy iránymutatást a prédikátorok és katecheták számára: „Arra törekszünk, hogy ezt a nép (a zsidó) küldetését „a Név megszentelése”ként mutassuk be. Ez a küldetés a zsidó nép életéből áldást hoz minden föld népei számára.”
Mindkét dokumentum az egyház tanítóhivatalának felhívja a figyelmet „a Név megszentelésének” jelentőségére a zsidó nép küldetésében és az örömhír Jézus Krisztus eschatológiai dimenziójának hangsúlyozására. E két követelmény teljesen konvergens, mivel a Bibliában nincs eschatologikusabb, mint a Név kinyilatkoztatása. Isten mindig azért nyilatkoztatja ki a nevét, hogy megmutassa, hogy Ő a Megváltó…
„A legpőrebb olaj a Te neved, ezért szeretik a lányok, énekel a Szép a Énekek Énekében (1,3). Ez a gyönyörű ének önmagában elegendő lenne ahhoz, hogy tudatában legyünk, hogy a „Név” a bibliai beszédben a Vőlegény jelenlétét idézi fel a Menyasszonyban. A Szent Név, az maga Isten, ahogyan Ő magát kinyilatkoztatja. Izrael küldetése az, hogy Isten Nevét lakozássá tegye, hogy a Szent Olajának felkenetése áthatja őt. Ha a választott nép hű marad hivatásához, minden nép meg fogja tudni szeretni ezt a nevet, amely minden név fölött áll, és vágyakozni fog utána. Ha Isten Izraelnek kinyilatkoztatja (Kiv 3, Kiv 34), akkor ezért kockázatot vállal, hogy közösségbe kerül ezzel a választott néppel, önként adja át nevét az ember szájának, imájának, a szíve suttogásának. A név, Ha Šem, a bibliai kinyilatkoztatásban sokkal több, mint fogalom vagy absztrakt elképzelés. Megjelöli Istent, aki próbálja közölni, hogy Ő a Megváltó, hogy Ő az irgalom Atyja! „A név”, magyarázza Manaranche atya, „nem mint tárgy van megadva, hanem mint a szeretet, amelyet el kell fogadni. Nem azért jön, hogy kielégítse a kíváncsiságot, hanem hogy bizalmat nyerjen. Nem a megismerésre, hanem a kapcsolatra szól. Garantálja, hogy a kapcsolat nyitott – és hogy nőhessen… Minden szerelmes épp ezt teszi: kezdi azzal, hogy elmondják egymás nevét, majd megosztják címüket, hogy újra találkozhassanak” (André Manaranche: Des Noms pour Dieu). A zsoltáros, aki oly gyakran magasztalja Isten nevét, ezért így kiált: „Örvendezéssel dicsőítenek, akik szeretik a Te nevedet” (Zsolt 5).
Már az Exodus könyvében Isten kinyilvánítja nevét, hogy megmutassa, hogy Ő a Megváltó. A lángoló csipkebokorban kinyilatkoztatja Mózesnek, miután megkérte, hogy vezesse ki a népet Egyiptomból (Kiv 3). A golyóstollas bálvány epizód után Isten a Sínai-hegyre szállt egy felhőben. Mózes vele marad. Őt nevezi és az ÚR megérkezik, ünnepélyesen mutatkozik be, így fényesen újjáéleszti a megszakított szövetséget: „Az ÚR, irgalmas és könyörületes Isten, késlekedő a haragban, tele irgalommal és hűséggel” (Kiv 34,5–6).
Az Isten nevét a főpap csak a szentélyben mondta ki a templom időszakában Jom Kippurkora, tehát a Nagy Bocsánat Napján. Izrael imája az Istent mint Megváltót hívja. Az Úr neve segítségért való hívásával találkozunk a választott nép teljes történetében. Hallgassuk a prófétákat: „Hiszen te vagy az Atyánk! Ábrahám nem ismer minket, Izrael, nem tud rólunk. URam, Te vagy az Atyánk, A Megváltónk azóta, ez a Te neved” (Ézs 63,16); „mindenki, aki segítségül hívja az ÚR nevét, megszabadul” (Jl 3,5). Látjuk, hogy Péter Kornéliusszal való találkozásakor miért mondhatta: „Róla tesznek tanúságot a próféták, hogy az Ő nevén keresztül mindenki, aki hisz benne, bűnbocsánatot nyer” (ApCsel 10,43). II. János Pál pápa a Dives in Misericordia enciklikában azt írta: „Az irgalom nemcsak Isten fogalmához tartozik, hanem az egész izraeli nép életét, valamint minden egyes fiát és lányát is megjelöli. Az ő URukkal való mély bizalmaként szolgál, ami a vele folytatott beszélgetéseiket jelenti... ” – mert az ő neve a végtelen irgalom!
Ez a név titka, amely annyira kedves zsidó testvéreinknek, nekünk keresztényeknek sem lehet kevésbé drága. Az Ige megtestesülése a Név megtestesülése. Isten neve síkfolyóban, a Találkozás Sátrában és később a Templomban lakozott, hogy a zsidók invokálhassák. Ahhoz azonban, hogy eljöjjön a megváltás, ennek a névnek még inkább közel kell kerülnie a mi testi mivoltunkhoz, a végsőkig: azáltal, hogy benne lakozik. A Név megszentelése (Kiduš Hašem), ez a zsidó nép küldetése, amelynek név lett kinyilatkoztatva, Krisztus nem mondta le róla, hanem beteljesítette. A Jézus neve azt jelenti: „Én vagyok az, aki megment benneteket.” Jézus által a Név kinyilatkoztatása – és tehát az irgalom kinyilatkoztatása – beteljesedik!
A „Név” a korai egyházban mindenképpen a Megváltó gyakori megnevezése volt. Ezt számos egyéb mellett a Apostolok Cselekedetei is tanúsítják. Az első keresztények ellentétben a pogányokkal, akik hamis isteneknek hódoltak: „az Úr nevét hívók” -nak nevezték magukat. Ez a kifejezés, amely annyira elterjedt az Első Szövetségben és a zsidó hagyományban, végül a keresztény identitást jelenti. Ahhoz, hogy ezt lehetővé tegye, Isten korábban megjövendölte Joel próféta szavain keresztül: „Kiözönlöm a lelkemet minden testre... mindenki, aki segítségül hívja az ÚR nevét, megszabadul” (Jl 3,1). Az Apostolok Cselekedetei 2. fejezetében Péter ezeket Joel szavait használja, hogy megmutassa, hogy az eschatológiai idő már itt van, hogy a Lélek mindenkinek megadatik, hogy az Úr nevét már mindenki hívhatja, és hogy az Úr, akinek nevét invokálni kell, a feltámadott Jézus.
Az 1. Korinthusi levél elején Pál üdvözli a keresztényeket mint azokat, akik „invokálják az Úr Jézus Krisztus nevét, a magukét és a mieinket” (1 Kor 1,2), és néhány fejezettel később így szól: „Senki sem mondhatja, hogy Jézus az Úr (tehát, hogy Ő maga a Név), hanem csak a Szent Lélek által” (1 Kor 12,3). Láthatjuk tehát, mennyire értékes a bibliai teológia a Név megértéséhez az Újszövetségben.
Nézzük meg az Apostolok Cselekedeteit: „Senki másban nincs üdvösség. Mert az ég alatt nincs más név, amelyben üdvösséget nyerhetnénk” (ApCsel 4,12), ezért e név miatt szenvednek az apostolok (ApCsel 5,41), benne keresztezik a hívőket, ezt a nevet hívják, és Pál, aki „valaha azt hitte, hogy mindent meg kell tennie Jézus názáreti neve ellen” (ApCsel 26,9), apostoli útjai során rájött, hogy nem lehet a népeknek a nevét viselni, anélkül, hogy az ember sok szenvedést ne élne át (lásd ApCsel 9,15–16). Minden egyes vers a prédikáció, katekézis és a korai egyház liturgiájának tükre, annál értékesebb, mivel nyilvánvalóan mélyen gyökerezik a zsidó hagyományban.
Ha a Feltámadott tanítványai, az Apostolok Cselekedetei hívői, akárcsak a maiak és a jövendőbeliek, invokálhatják az Ő nevét, akkor az azért van, mert zsidók és pogányok, a teste tagjaivá váltak, „az Ő nevének népe” (ApCsel 15,14), tehát az Ő irgalmának szentelt nép, amelynek élni és tanúskodnia kell. „Ha tehát szájjal megvallod, hogy Jézus az Úr, és a szívedben hiszel, hogy Isten feltámasztotta Őt a halálból, megváltást nyersz” (Róm 10,9).
A fenevad*, Isten ellenfele, nem rendelkezik névvel, csak számmal. A fenevad egy szám, és az emberi lényt is számra változtatja, amelyet egy bizonyos szerző „mennyiségi embernek”** nevez. De Isten Mózesnek a nevén mutatkozik be, és őt is a nevén hívja. Ezért Jézus, a „új Mózes” és az Új Szövetség főpapja imádkozhat: „Szent Atyám, őrizd meg őket a Te nevedben, amelyet nekem adtál” (Ján 17,11), Irgalom Atyám, szenteld meg a Te nevedet, fogadj el minket atyai szeretetedben, mert a Te gyermekeid vagyunk... „...a neved dicsőségeért szabadíts meg minket…” (Zsolt 79).
*) A fenevad, amely feláll az alvilágból (Jel 11,7): Nero császár (szerkesztői megjegyzés).
**) az ember, akit a tömeg (hordák) keveréke tesz (szerkesztői megjegyzés)
