Terézia Avilai (1515–1582)
Úgy tűnhet, nővérek, hogy a már elmondottak alapján nincs mit hozzáfűzni ehhez a lelki úthoz (1). De ez a vélemény téves, mert ahogyan Isten nagyságának nincsenek határai, úgy tettei sincsenek korlátozva. Ki tudná néha elmondani minden irgalmasságát és nagyszerű tetteit? Bizonyára senki. Ezért ne csodálkozzatok azon, amit elmondtak, vagy amit még el fogok mondani nektek, mert végső soron ez csak egy betű ahhoz képest, ami Istenről elmondható.
Már az is nagy irgalmassága, hogy ezeket a dolgokat olyan személyeknek árulta el, akiktől megtudhatjuk, mert így jobban dicsőíthetjük nagyságát, amikor jobban megismerjük, hogy azt teremtésekkel osztja meg, és igyekszünk megbecsülni azokat a lelkeket, amelyekben oly nagy örömét leli. Nekünk is van lelkünk, amelyet Isten képmására és hasonlatosságára teremtett, de nem tudjuk azt megbecsülni, ahogy megérdemelni. És ezért nem ismerjük azokat a nagy titkokat, amelyek benne rejlenek. Legyen Isten akarata – ha ez az ő dicsőségére van – hogy vezesse a tollamat és tanítson meg arra, hogyan magyarázhassak el nektek valamit abból a sok mindenből, amit még mondani kell, és amit Isten felfed a lelkek előtt, akiket ebbe a kamrába vezetett. E tekintetben már sokat imádkoztam. Szeretném, ahogyan Isten tudja, hogy az ő irgalmassága ne maradjon rejtve, és hogy nevét dicsőítsék, és sokkal több dicséretet kapjon. Remélem, hogy meghallgat, nem azért, mert értem, hanem értetek, hogy megértsétek, mennyire fontos, hogy a ti hibátok miatt a Vőlegény ne mondjon le a lelki házasság megünnepléséről veletek, mert ez a rendkívüli haszon forrása.
Nagy Isten! Egész remegve vagyok, hogy én, a szegény, beszéljek egy dologról, amelynek megértésére oly keveset érdemlek. Teljesen zavarban vagyok tőle, és eszembe jut, vajon nem lenne-e jobb, ha ezt a kamrát csak röviden említeném, mert úgy tűnik, hogy azt kell feltételezni, ezt tapasztalatból ismerem, és mivel ismerem magam, ez hihetetlen szégyent okoz nekem és megijeszt. Másrészt úgy tűnik, hogy kísértés és gyengeség lenne, ha nem tenném meg. Így aztán feladom, függetlenül attól, hogy mit gondoltok erről. Akár az egész világ kiabálhat rám, csak hogy az én Istenem egy kicsit többet legyen dicsőítve és megismerve. És akkor, amikor ez a írás meg lesz jelentetve, talán már halott leszek. – Legyen áldott Ő, aki él és élni fog mindörökké! Ámen.
(1) A belső imádság útjáról.
(A belső vár, 7. lakások)
