Bár bár a kultúrájukkal bizánci voltak, a Cyril és Metód testvérek a szó igazi értelmében apostolaivá tudtak válni a szlávoknak. Az otthontól való elszakadás, amelyet Isten néha megkövetel az általa kiválasztott emberektől, mindig titokzatos és termékeny előfeltétele a hitélet világosságában és ígéretében történő elfoglalásnak, a Jóisten népének fejlődéséhez és növekedéséhez a földön. Az Úr azt mondta Ábrahámnak: „Menj el a földedről, a szülőhelyedről és apád házából a földre, amelyet mutatok neked. Nagy néppé teszlek, megáldalak, nagyra tetted a neved. Áldássá leszel!” (1Móz 12,1).
Aztán, amikor Szent Pál éjszakai víziót látott Tróában Kis-Ázsiában, megjelent neki egy makedón férfi, tehát egy európai kontinensbeli lakó, aki nagyon kérte őt, hogy jöjjön el az országába, és ott hirdesse Isten igéjét: „Hajózz át Makedóniába, és segíts nekünk!” (ApCsel 16,9).
Isten kegyelme, amely mindkét szent testvér számára a bizánci császár és a konstantinápolyi egyház pátriárkája hangján és hatalmán keresztül nyilvánult meg, hasonló felhívással fordult hozzájuk, amikor azt kérte tőlük, hogy menjenek misszióba a szlávokhoz. Ez a küldetés számukra nemcsak a tisztes állásukról való lemondást jelentette, hanem a kontemplatív életről való lemondást is; el kellett hagyniuk a Bizánci Birodalom körét, és hosszú utazásra kellett indulniuk az evangélium szolgálatában olyan népek között, akik sok szempontból messze álltak a civilizációtól, amely a fejlett állami szervezeten és a finom kultúrával áthatott Bizáncon alapult, teljesen keresztény alapelvekkel áthatva…
(II. János Pál, Slavorum apostoli enciklika, III. fejezet, 1985. június 2.)
