Istenem, hány régi falad van, hol lelkem sötéten jár,
vágyakozva tartozik, de senki, senki nem nyitja ki,
nem nyitja az ablakokat, nem nyitja az ajtókat.
Aranyos, meleg a te sátrad, de itt hamarosan besötétedik,
és lelkemben a fény már hűl, kialszik;
engedd el fényem, bánatos fiam,
és fél a téltől. Nézd, ahogy a legyek, bogarak
az alvás szobájába készülnek. A forró szereteted
már megszámlált. - Mégis, kevesebb nem vagyok
lelkemben, mint ők!... De mivel az álmaik
tartanak nekem... Nem akarom. Istenem, nyiss ki nekem.
Istenem, engedj be a melegbe; félek a téltől.
Mindannyian Benned járnak; gyermekeid, nem vendégek.
Csak én vagyok kint. Kegyetlenek, csendesek jönnek és egyszerűek.
Istenem, nyiss ki nekem. És nem az álomba: az Örömbe...
Istenem, nyiss ki nekem az Örömbe.
(Bohuslav Reynek /1892–1971/,
A föld bánata, 1924)
