Amikor kiléptem a kertbe, látom, hogy minden a tavasz örömével lélegzik. A virágba öltözött fák bódító illatot árasztanak; minden a boldogságtól remeg, és az éneklő, csicsergő madarak magasztalják Istent, és azt mondják nekem: Örülj és boldogulj, nővér Faustyna, de a lelkem sötétségben és szenvedésben él. A lelkem annyira érzékeny a kegyelem susogására, hogy beszélni tud mindennel, ami teremtett és ami körülvesz, és tudom, miért díszítette meg Isten ily szépen a földet… De a szívem nem tud boldog lenni, mert a Szeretett elrejtőzött előttem, és nem találok nyugalmat, amíg meg nem találom Őt… Nem tudok élni Isten nélkül, de érzem, hogy Isten sem találhat boldogságot nélkülem, még ha önmagának teljesen elegendő is…
(Faustyna Kowalska /1905–1938/, Napló, III. kötet, 1120)
