Nyugtalan elménk, amely az emberi kommunikáció fő eszköze, egyben a fő akadály is imádság közben. Úgy tűnik, természeténél fogva inkább a zavarodottsághoz van közelebb, mint a koncentrációhoz. Inkább megkötetlen, folyamatosan kószál, minden új impulzusra ráharap, és minden szempontból megvizsgálja, ahelyett, hogy egy irányba összpontosítana, és ott maradna. Folyamatosan foglalkoztatni akarja magát, megszakítás nélkül dolgozni, gondoskodni, emlékezni, tervezni, konstruálni, előre látni vagy érvelni, keresni és kérdezni. Még imádságaink során is Isten pozíciójába helyezkedik, és saját magára válaszol minden kérésünkre, így Isten beszélgetésében minden szerepet betölt.
Néha felfakad a gőg, impatience, nemtetszés, keserűség vagy gyűlölet, amikor a legkevésbé szeretnénk. Képes sebezhetőnek vagy sértettnek érezni magát, bűnösnek vagy undorodónak éppen abban a pillanatban, amikor majdnem elértük a célt. Néha, valójában nagyon gyakran, az imádságra szánt időnket azzal töltjük, hogy próbáljuk megszelídíteni nyugtalan elménket, összeszedni a gondolatainkat és figyelmünket Istenre irányítani. Ilyen alkalmakon segíthet nekünk a kettő: először is az a tudat, hogy Isten maga indította el a vele folytatott beszélgetésünket, mert ösztönzött bennünket, hogy időt szánjunk erre az imádságra, és másodszor, hogy értékeli erőfeszítéseinket és megáldja azokat.
(Walter J. Ciszek SJ /1904–1984/, emlékek a szovjet börtönből, Ő vezet engem, 5. fejezet)
