Terézia Benedikta od Kříža (Edith Stein)
Gyakran azt gondoljuk, hogy értjük saját történelmünket. Azonban ami számunkra nyilvánvalónak tűnik benne, az mindig csak a dolgok Isten titkos világának mulandó visszfénye, amíg el nem jön a nap, amikor ez mindnyájunk számára nyilvánvalóvá válik. Nagy örömöm a remény, hogy egyszer minden világos lesz.
A történelem rejtett értelmébe vetett hitnek mindig is erősítenie kell minket, amikor az, amit közvetlenül látunk (akár saját magunkon, akár másokon), elveszi bátorságunkat.
A mai fiatal generáció annyi válságon ment keresztül, hogy már nem tud minket megérteni. Mi azonban meg kell próbálnunk érteni őt, és talán így még egy kicsit segíthetünk is neki.
Mindig is távol állt tőlem az a gondolat, hogy Isten irgalma a látható egyház határaira korlátozódik. Isten az igazság. Aki az igazságot keresi, az Istent keresi, akár tudja, akár nem.
Isten kegyelme vezetése az utóbbi hetekben különösen erősen érződött bennem. Azt hiszem, most világosabban és egyértelműbben látom a feladatomat. Ez azonban azt is jelenti, hogy egyre mélyebben látom a teljes hiányosságomat, de egyben a lehetőséget is, hogy ezen hiányosságom ellenére Isten eszközévé váljak.
Az ember csak próbálkozhat, hogy az életet, amelyet választott, egyre hűségesebben és tisztábban élje, hogy azt Isten számára kedves áldozatként hozza fel mindenkiért, akivel kapcsolatban áll. Az a bizalom, amelyet az emberek belénk fektetnek, és az a szinte ijesztően magas vélemény, amit annyi »világi« ember táplál az életünkről, mindig új kihívást és ösztönzést jelent számunkra.
Csak az a bizalom segít nekem, hogy valami a mi békénkből és csendünkből áramlik ki a környező világba, és segít azoknak, akik még mindig vándorolnak, megbékélni azzal a tudattal, hogy ezt a csodálatos magányt előnyben hívtak meg – annyi olyan ember előtt, aki sokkal többre érdemes lenne. Nem tudjátok elképzelni, milyen mélyen zavarba ejt, amikor valaki a »áldozat életünkről« beszél. Áldozati életet éltem, amikor még a világban éltem. Most szinte minden teher lekerült rólam, és teljes mértékben megvan minden, amiből régen hiányom volt. Nálunk azonban vannak nővérek, akiktől minden nap nagy áldozatokat várnak el. És természetesen elvárom, hogy egyszer én is többet érzékeljek a keresztemhez való hívásomból, mint most, amikor Isten újra olyanokkal bánik velem, mint egy gyermekkel.
Nem szeretném Önöket elszomorítani, de mégis el kell mondanom, hogy valami az Ön legutóbbi levelében, mint már többször a múltban, kellemetlenül érintett: a köztünk lévő állítólag óriási távolság hangsúlyozása. Farizeusnak érezném magam, ha ezekre a megjegyzéseire néma maradnék, mert nem találok objektív okokat rá. Ön biztosan nem az egyetlen, akit a rácsunk szent félelemmel tölt el. De ez a rács nem azt jelenti, hogy ott – a »világban« – minden rossz, és itt minden tökéletes. Tudjuk, mennyi emberi nyomor rejlik még a csuhában, és ezért nagyon zavarba ejt, amikor valaki meghajol előttünk.
Forrás: Stein Edith, Gondolatok és meditációk
Kiadja: Trinitas, 2000
Kiválasztotta és szerkesztette: Norbert Žuška, OCarm.
