Mária mindent készen áll, mert a Messiás sorsa bizonyára egy hallatlan sors, de hogy ez a „minden” pontosan mi lesz, azt Mária nem tudja. És éppen ez meríti el az egész életét aggodalommal. Mielőtt a Fia személyesen nevelhetné, már eddig van képezve.
A terhesség szégyene, amelynek titkát nem szabad felfednie, és József zavarai keserű előérzetet adnak.
A betlehemi elutasítás szimbolikus nyelven beszél hozzá, amikor közeledik a szülés, és a következő menekülés is.
Ez a fajta szimbolikus nyelv felvillant a próféciában a kardról, ami a szívét átszúrja.
És ezt a kardot most a Fia tartja a kezében. Tizenkét éves, amikor eltűnik tőle – és amint rátalál, választ ad neki, amit nem ért. Ez a félreértés rémisztően lóg az életén.
Amikor a Fia elhagyja, nem ad neki semmiféle információt arról, hogy mit fog tenni; semmire nem ismerteti meg, rábízva azt, amit susognak.
Kánában, noha a szívében gondoskodik a vendéglátók szegénységéről, egy szűkszavú elutasítással kell szembenéznie: az ő órája még nem jött el, nem azonos az ő órájával (ez csak a keresztnél lesz így).
Amikor rokonai őt bolondnak nézik, és ő velük együtt látogatja meg, nem fogadják el.
Amikor egy nő a tömegből megáldja az ő melleit, Jézus azonnal témát vált: boldogok, akik befogadják és megtartják Isten igéjét. Persze, Mária volt az, aki befogadta és megőrizte először, de most eltűnik azok mögött, akiknek ezt általa kell tenniük; az ő testi mellei, amelyek táplálták az inkarnált Igét, most már nem érdemelnek említést.
A sötétségből és magányból Mária csak a legutolsó jelenetben kerül elő, a kereszt alatt jelen kell lennie, de nem azért, hogy meghallja az utolsó vigasztaló szót, hanem: „Asszony, íme a te fiad!” Az ő Fia, aki folyamatosan eltávolodott tőle, véglegesen elkerül tőle, és egy másik fiút ad neki. Nincs már egyéb közösségi formája a Fiával, mint ami most kerül előtérbe: ahogy a Fiú elhagyatja az Atyát, úgy az Anyát is elhagyja a Fiú – ebben most egyek.
(…)
De világossá válik, miért kellett Máriának is a Fiú által „képzésbe” kerülnie a „legutolsó” hely számára. Mert csak ezen a helyen, ahol a legutolsó bűnös elérkezik, valósul meg a megváltás, és csak ezen a helyen tud a egyház kapni, megérteni és betölteni a szerepét.
(Hans Urs von Balthasar /1905–1988/, egy részlet a Papnövelde szellemiségből)
