Túl sokat gondolkodunk az atombombáról. „Hogyan éljünk az atombombás korban?” Kísértésbe esem, hogy válaszoljak: „Talán úgy, ahogy a 16. században, amikor Londonban a pestis szinte évenkénti látogató volt, vagy ahogy a vikingek idején, amikor a skandináv portyázók bármelyik éjszaka partra szállhattak és elvághatták a torkunkat, vagy ahogy ma is élünk a rák, szifilisz, gyermekbénulás, légi támadások, vonatbalesetek vagy gépkocsis balesetek korában.”
Más szóval, ne kezdjünk el eltúlozni, ha a helyzetünk újdonságáról van szó. Higgyen nekem, kedves úr vagy asszony: Ön és mindenki, akit szeret, régóta elítélve van a halálra az atombomba feltalálása előtt; és egy elég nagy százaléka közülünk így is kellemetlen módon kell, hogy meghaljon. Őseinkhez képest van egy nagy előnyünk – mégpedig az érzéstelenítők. Ezek még mindig megvannak. Nevetséges sajnálkozni azon, hogy a tudósok [a bomba feltalálásával] egy újabb lehetőséget adtak a világ számára a fájdalmas és idő előtti halálra; egy olyan világban, amely tele van efféle lehetőségekkel, és ahol a halál határozottan nem választási lehetőség, hanem a biztosabb lehetőség.
Elsősorban tehát össze kell szednünk magunkat: ha meg kell semmisülnünk az atombombával, akkor – amikor megérkezik – hadd találjon minket, ahogy értelmes és emberi dolgokat csinálunk: imádkozunk, dolgozunk, tanítunk, olvasunk, zenét hallgatunk, fürdetjük a gyerekeket, teniszezünk, barátokkal diskurálunk sör mellett, dartsozunk – de ne szorongjunk egymáshoz, mint ijedt juhok, akiket bombák képzelgése tölt el. Igen, a bombák elpusztíthatják a testünket (ezt egyébként a mikrobák is képesek megtenni), de nem szükséges, hogy uralkodjanak az elménken.
(Clive Staples Lewis /1898–1963/, On Living in an Atomic Age,
Present Concerns: Journalistic Essays, 1948)
