A következő meditáció 2013. szeptember 3-án, a Boldog Szűz Mária Kármelita Testvériség általános káptalánya első napján hangzott el, amelyet Miriam Tamiano nővér, OCarm., a cerretói (Olaszország) női kolostor főnököje mutatott be, ahol ezt az ikont „írták” (1).
Minden kármelita mariánus ikon emlékeztet és próbálja láthatóvá tenni a kapcsolatot Mária és Fia között. A IV. századtól kezdve a szerzők a megjelenítés módjában próbálják megragadni a mariológia alapvető aspektusait, különösen a teológiai aspektust: Mária mint Theotokos (Isten születettje) – ez a cím mutatja szerepét a megváltás történetében –, és a lelki aspektust: közbenjáró szerepe. (2)
Ez az ikon Máriát Virgo purissima (A legszűziesebb Szűz) formájában ábrázolja: szüzessége (3) és lelke szépsége hű jelképe annak, hogy ő telve van kegyelemmel (Lk 1,28). Mária itt megmutatja nekünk az utat, amely Jézus, az Isten Igéje, és jobbjának mozdulatával evangelizál. Mint az evangelizálás Anyja, a csendes és békés szelleme sértetlenségével (1 Péter 3,4), amely az emberi lény igazi ékessége, amely minden személyiségéből árad, bizalmasan érinti meg az emberi szívet. Ránk néz átható pillantással, mosolyog, és kedvessége még mozdulataiban is megjelenik. A négy szent elhelyezése harmonikusan hat, szembenéznek velünk, akárcsak Mária és Jézus, és glóriával (4) vannak körülvéve, amely világosan fehér keretet alkot.
Az ikonon az emberek átalakulva láthatók: szentek. Megjelenésük, amely az ő megszentelt jelenlétüket szimbolizálja, nem az ikon alsó részén, Mária lábai alatt található, mint általában, hanem teljes alakjaik szimmetrikusan helyezkednek el az ikon négy sarkában, mintha nichekben lennének, amelyet a különböző aranyfényekkel érnek el. Ugyanezt látjuk Mária ábrázolása körül, amely szintén megvilágított, szent jelenlétet sugároz. Szent Albert jeruzsálemi, Szent Terézia avilai, Szent Titusz Brandsma és Szent Magdolna de’ Pazzi az ikonon nem időbeli vagy térbeli kulcs szerint helyezkednek el. Jelenlétüket itt és most, azonnal kontemplálni tudjuk. Nem az időn kívül vannak, hanem „időtlenek”, vagyis jelen vannak az egész történelmünkben, és most, a mi jelenünkből is itt vannak.
Világos, ragyogó és felemelő alakjaik, az igazság és a tiszta átlátszóság szimbólumai, aranyfénnyel vannak körülvéve, amely belülről árad az ikonból, és az az érzésünk, hogy ezeket a szenteket az a fény akarja átalakítani, amely maga Isten, az igazság napja, megmutatva jelenlétét. A boldog Titusz és Szent Magdolna alakja az ikon alsó részén, az alapban helyezkedik el, míg Szent Albert és Szent Terézia úgy tűnik, mintha a térben lebegnének, és az ő stilizációnk a humanitás lehetőségeit kívánja kifejezni, ugyanakkor mégis tiszteletben tartja az emberi mivoltukat. A figurák „mérsékelt ábrázolása” úgy tűnik, jelzi mozgásukat az örökkévaló felé, akárcsak a csendes láng, amely ragyog a szemükben. Mária egy sima felületen áll, a legszebb ruhákba öltözve, amelyek a fehér palást ragyogásával együtt szivárványos színekben játszanak. Bár Mária kármelita színekbe öltözik (tunika és palást), a különböző kék és bíbor árnyalatok, amelyek itt átsugároznak, hűen tükrözik a Hodegetria (az, aki mutatja az utat) Máriának szóló hagyományos ikonográfiai kanonja. A hagyományos ikonográfia nyelve egyszerű és univerzális.
Az átalakult és ily módon stilizált emberi alak a belső fény tapasztalatát tükrözi, amely aztán a fizikai vonásaira is kihat. Fénylő lényé válik, amely leginkább az arcán nyilvánvaló (5).
Csak Szent Terézia néz közvetlenül a Boldogságos Szűzre, a többi szent pillantása a szemlélőre, arra, aki imádkozik, tehát ránk irányul. Az ikon lehetővé teszi a találkozást azokkal, akik rá néznek, amelyet sok szinten megvalósít. Már nem mi nézzük a képet, hanem tapasztaljuk – akárcsak minden ikon előtt – hogy ő ránk néz. A szentek szemei ránk néznek, de ellentétben más képekkel, ahol a portrézoló személyek követik mozdulatainkat, az ikon pillantása szabadságot ad nekünk. Szabadság, hogy elhúzódjunk vagy válaszoljunk arra a pillantásra, aki ránk néz. Az ikon nem kényszerít minket a válaszra. Ennek ellenére az ikon alakjai előttünk itt és most vannak, nem néznek ránk valahonnan távoli helyről.
A kármelita szentek alakjai egyszerűen stilizáltak, és ragyogó palástjuk, amely „földi” lángot borít a tunikájukra (és Szent Albert ruhájára) mintha Mária átlátszó ruhájának meghosszabbított, életre kelt sugárzása lenne. Mária színeiben a menny és a legnagyobb mélységek visszfénye tükröződik. A fátyla fehéressége – átlátszó fehérsége! – mellett a lángvörös szín is átsüt, és aki ránéz, mintha fel lenne ölelve a remény és a megváltás felhőjében.
Az összes ikonon, ahol Mária mutatja nekünk az utat Krisztushoz (mint Hodegetria), két fontos momentumot találunk az ábrázolásában: Mariának az arca, a sötét szemekkel, a homloka és az orra fényével kontrasztban, ami a figuráját kissé melankolikussá teszi, habár az e mellett is lazán hat, és Jézus gyermekét, aki a bal karján ül, királyi pozícióban (6), enyhén anyjához fordulva: ő a isteni és a fény forrása, ő az evangelizátor par excellence, mint a „jó hírt” (evangéliumot) hirdető. Bár Mária az, aki bemutatja Jézust, ő tőle veszi a fényt, és így a fény és a remény forrásává válik. A szent Magdolna és a boldog Titusz adorációs cselekedete Krisztus felé irányul. Mária tisztelettel mutat a Fiára, és ez a mozdulat egyben könyörgő gesztus is. Mária jobb keze, amely a fehér háttéren helyezkedik el, megmutatja, hová kellene összpontosítanunk a figyelmünket, és a Szent Fiú a bal kezében tartja a Szentírás tekercsét, amelyet lágy mozdulattal ad át nekünk.
Az anyai szívhorizont hiánya Mária középpontba helyezését jelzi az ikonon, és a szentek köréje. Az ikonográfiában nincs valós időbeli horizont, de az ikonon elhelyezett jelenetek úgy vannak elrendezve, hogy fokozatosan felhívják a figyelmünket. A kép ikonon megjelenő esemény pillanata és helyszíne mindig jelenlétet tükröz. Ezért: Mária most itt van közöttünk, és kísér minket – kármelitákat – az utunkon. A szentek körében elhelyezett ikonográfiai aspektus hangsúlyozza az ikon központi üzenetét: Mária méhe és Jézus gyermeke a bal karjában. Ő az élet Ura, a mi „Keleten”, akire mi fordulunk. És a megjelenített alakok csodás arcaik helyet adott a találkozásunknak velük.
A korai egyház hagyományában Origenes Istenről beszél, aki megtestesült, aki saját magát „ikonján” keresztül közölte (7); az Ő láthatatlan, korlátlan alternatívája valamiként ismertté vált egy látható, korlátozott formán keresztül (8). E nézőpontból minden Mária ikon az igaz ikonra mutat, amely minden emberi lény, amelynek prototípusa Jézus Krisztus, aki az Atya dicsősége. A „Krisztusra való kontempláció”, amelyben Isten megjelent, vagy „e földi életben való nézés” így nevezhető az a tapasztalat, amelyet atyáink „a Kármel hegyénél” tettek (Regula, cikk 1). A mai napig bátorítják azokat, akik követni akarják példájukat, hogy saját maguk tanulják meg a belső nézés művészetének elsajátítását, amelyben a valódi fény forrása tükröződik. Ma is Jézus Anyjának képén keresztül, az ő kedves mozdulatán – amely által evangélizál, hogy megmutassa Jézust – hívtak meg minket, hogy „írjuk” meg a saját ikonunkat. Egy ikont, amely a találkozásokban és barátságainkban keletkezik közöttünk, akik – mint a kármelita család tagjai – fokozatosan átalakulunk a fény ragyogásává, amely befedik és átjárja életünk minden aspektusát, és megtanít minket új nézőpontból látni azt, ami szokásos, mindennapi és látszólag hétköznapi. (9)
Megjegyzések:
(1) Az ikon létrehozása „ikon írásának” nevezik (nem festésnek).
(2) E mariánus ikonok aspektusai összhangban állnak Mária jelenlétének megértésével a Kármel életében. Mária kontemplációja mint Isten Anyja (teológiai aspektus) az alapja ragaszkodásunknak hozzá és Mária mint Testvér és Anya tapasztalatának; Mária közelsége a Fiához biztosítja számunkra a világos reményt az Ő közbenjárására (lelki aspektus) és a személyes szentség beteljesítésére az életben (antropológiai aspektus). Ábrázolása összefügg a történelmi megváltásban betöltött küldetésével (kinyilatkoztatás aspektusa) és mutatja a Krisztussal való kapcsolat lényegét.
(3) Három világító kereszt – csak kettő látható (a homlokon és a jobb vállon; a bal vállon található keresztet eltakarja a gyermek) – általában a születés előtti, alatti és utáni szüzesség szimbólumaként értelmezik. Érdekes az is, hogy a Szentháromság titkaként értelmezik őket. Mária valóban Isten jelenlétének helye, kilenc hónapig az Egységes Isten ládája a Szentháromságban.
(4) A glória (latinul nimbus = felhő), amely Isten dicsőségében való részvételt szimbolizál, a szent személyét jelzi. Ezzel szemben az aureola a győztes koronát jelenti, amelyet a szent a küzdelme végén kap. Tehát a glória a kegyelem, ajándék aspektusát hangsúlyozza, míg az aureola a jutalom aspektusát. Grafikai szempontból a glória háromdimenziós, függetlenül attól, hogy a szent milyen irányba néz, mindig kör formájában látható; az aureolából, amikor a szentet elfordítják, hamar kör, hamar ovális, néha lapos lemezes formájúvá válik.
(5) A belső fény az arcon ragyog, emlékeztetve a Prédikátorra: „A bölcsesség megvilágítja az ember arcát” (Préd 8,1).
(6) Mint egy trónon, lásd az Akatistust I: „Örülj, te vagy a királyi trón; Örülj, aki hordozod azt, aki mindent fenntart.”
(7) Jézus „a láthatatlan Isten hű képmása” (Kol 1,15).
(8) Jézus emberi teste.
(9) Az ikon alapvető célja nem az emberi érzelmek kiváltása vagy fokozása. Bár nem elnyomja emberi természetünket, arra tanít minket, hogy a „transzformáció” tapasztalatán keresztül újraértelmezzük minden emberi érzésünket. Minden kifejezésünk a humanitásunkban (e folyamat keretében) valódi értelmet kap a harmonikus élet szolgálatában, amely fokozatosan kibővíti szűk látásmódunkat a világra, a szépségre, amíg a transzformált emberi lét titka teljesen megvalósul bennünk.
