P. Gorazd Cetkovský O.Carm.
Egyes karmelita harmadfokú közösségek formáló találkozóin elgondolkodtunk az elszigeteltség jelentőségén lelki életünkben. Ezt az anyagot személyes inspirációra kínáljuk a folyóiraton keresztül is.
Az első testvérek a Karmel hegyén remete voltak
Szándékosan keresték az elszigeteltséget. A szabályzat előírja: „Helyet bérelhetnek remete helyeken, vagy ott, ahol azt adományozzák nekik…” (k. 2) és „… mindenki rendelkezzen saját zárkaszobával…“ (k. 3). A zárka eredetileg házat, később szobát jelentett.
És „mindannyiuk a zárkáikban vagy közelükben maradjanak, és nappal és éjjel elmélkedjenek az Úr törvényén, és az imákra ébren vigyázzanak, ha nem vagyunk jogos indokok miatt másképp elfoglalva” (k. 7). Az alapító biztosít már a testvérek számára: „A prior zárkája legyen közel a bejárathoz, hogy az első találkozhasson a látogatókkal, és az ő döntése és rendelete szerint történjen, amit tenni kell” (k. 6). Így a testvérek csak közösen élték meg: minden reggel az eucharisztiát, és vasárnaponként a kapitulumot („azokat a dolgokat vitassák meg, amelyek a rend megőrzésére és a lelkek üdvösségére vonatkoznak” – k. 11).
Csak a IV. Ince által 1247-ben végrehajtott szabályzatmódosítás hozta el a zsoltárok közös imáját és a közös étkezést a refektóriumban. Eddig mindez a zárka magányában zajlott. A 14. század a rendek számára és a Karmel számára egyaránt fejlődést, ugyanakkor gyakori hanyatlást is jelentett. A kolostorok praktikus élete egyre inkább eltért a remete jellegű szabályzat lényegétől, amelyet a pápa Eugenius IV-től kért enyhítéssel kívántak orvosolni. Ő 1432-ben engedélyezte a karmeliták számára, hogy bizonyos időpontokban a kolostor területén és a rendi templomokban tartózkodjanak (tehát nemcsak a zárkában).
A remete életnek gazdag hagyománya van a egyházban
Apostoli idők óta a későbbi rendtagok előfutárai – buzgó keresztények (aszketák) – éltek a egyházi közösségekben, akik a lemondást (cölibátust) gyakorolták Isten országáért (az ő dicsőségére való várakozásában). Ők „a saját otthonuk előtt” éltek – vagyis „a plébánián”, a faluban vagy annak környékén. A 4–6. században (Szent Antal példa hatására) a egyházban, ahogyan P. Špidlík mondja, „szinte tömeges menekülés történt a sivatagba”. A szerzetes szó a görög monachos-ból származik – elszigetelt. Ezek a buzgó emberek a sivatagba vonultak, hogy magányban éljenek, elhagyatott helyeken. Noha hamarosan közösségi formájuk is megjelent, a kolostorok formájában, és számos ember deformálta a többségét, a remete élet mégis tartósan része maradt az egyházi életnek.
Középkorban (gyakran a kolostorok vagy a klérus hanyatlásának reakciójaként) újabb hullámok érkeztek az remete élet iránti érdeklődésre, remete kolóniák alakultak, majd remete rendek (Szent Romuald és a kamalduliak, Szent Bruno és a kartauziak stb.). Ezekben a hallgatásban és magányban élő élet összekapcsolódott az elöljárónak és a közösségnek való engedelmességgel. Ezen szellemi áramlatok távoli visszhangát ismerhetjük fel a Karmelita testvérek közösségeinek megszületésében.
A remeték az egyház életéhez tartoztak a következő évszázadokban, és hazánkban is. Említhetjük Szent Prokopot, Vintíré remete (akit Břevnovban tisztelnek), Szent Ivánt, a barokk kor remete életének fellendülését, és a Kuenburg pražský érsek kezdeményezésére Szent Iván rendjének megalapítását 1725-ben. A jelenlegi egyházi törvénykönyv is számít a remete életre (c. 603), és a Katolikus Egyház Katekizmusa is említi (920–921. cikk).
Milyen jelentősége van a remete életnek, mint szándékos magányélménynek?
Már az ókori filozófusok is tudatában voltak a magány értékének, amikor a bölcsességért fáradoztak: „A valódi filozófus csak az oltárhoz és az iskolához vezető utat ismeri, nem ismeri azt az utat, amely a térre vezet.” (Platón) Tehát a magány segíti a lecsendesedést, a koncentrációt – az, hogy egyedül legyünk magunkkal. Seneca megjegyzése: „Valahányszor emberek közé mentem, kevesebb emberként tértem haza,” arra utal, hogy az emberek társasága nemcsak zavarhat, hanem közvetlenül rombolhat is.
A monasztikus élet azonban sokkal inkább biblikus értelemben inspirálta a magányt. A Szentírásban a magány fogalma szorosan kapcsolódik a sivatag képéhez és a benne való tartózkodáshoz. A sivatag egy víz nélküli, Isten által meg nem áldott és emberekkel nem lakott táj. Terméketlen és elhagyatott. Veszélyes állatok és gonosz lelkek laknak benne, itt leselkedik a halál. (A sivatag ellentéte a kert. Lásd Jer 2,6–7.) Amikor Isten kiszabadítja Izraelt Egyiptomból, népével a sivatagon keresztül vezeti, és ami Izraelnek a sivatagban megélt, megváltoztatja a sivatagról alkotott képét:
- a sivatag az az út, amelyen Isten vezet, nem a végső letelepedés helye,
- a sivatag a próbák helye: a korábbi biztosítékok és kényelem elvesztése, az élet veszélye, ahol az egyetlen támasz Isten (bízni benne), és a vándorló nép nem állta ki ezt a próbát,
- a sivatag a meg nem győzött kísértések, a hitetlenség és lázadás megnyilvánulásának helye, a szív rejtett mélységeinek és saját erőnk korlátainak, sebezhetőségének felfedezési helye,
- a sivatag a teremtővel való találkozás és a tapasztalata, hogy ő hogyan vezeti népét és törődik vele (a Sinai hegyen kötött szövetség és Isten önmegnyilvánulása népének, víz kősziklából, manna, fürjek, rézszükség…) helyszíne,
- a sivatag, ahol a vándorok tömege valós néppé vált, Isten népévé, akit számlálni lehet (Numb 1,1n) és be lehet vinni a megígért földbe.
Összességében: a sivatag nem büntetés, hanem a próbák és a nép hűtlenségének helye, hanem sokkal inkább kinyilvánuló Isten irgalmának és hűségének helye. Egyszerűen megfogalmazva: a sivatag megmutatja „mi van bennünk”: megmutatja, kik vagyunk és (elsősorban) milyen Isten. Mivel a megígért földön a nép hamarosan letelepedett és meglágyult Isten hűsége iránt, Izrael 40 éven át tartó sivatagi vándorlását később a próféták idealizálták, és a Hospodinnal és népével való közelség intimitásának mintájául állították: „Emlékeztetlek fiatalságod kegyelméről, házasság előtti szerelmedre, hogy miként jártál velem a sivatagban, a megműveletlen földön” (Jer 2,2).
Szintén a Szentírás nagy alakjai, akik minta szerzetesekké váltak – Mózes, Illés és az Újszövetség hajnalán Keresztelő János – mind a sivatag emberei. Ha a háborgó Illés a sivatagon át menekül Horeb felé, akkor „megerősítésért és nem csupán menedéket keresve” (Bibliai Teológiai Szótár, 357. o.).
Az Újszövetség ideje azzal kezdődött, hogy „Keresztelő János megjelent a sivatagban” és „mindenki hozzá ment ki” (Mk 1,4–5): a sivatag a megtérés és a Messiás várakozásának helye. Jézus is a pusztában készülődött nyilvános tevékenységére, számára is a sivatag a kísértés helye volt, de ő a kísértő fölött győzött. Az evangéliumok tanúsítják, hogy még tevékenysége során is Jézus kereste a magányt: pihenés céljából (ahogyan a tanítványait is hívta erre: Mk 6,31 – erre a szentírási helyre a monasztikus hagyomány szívesen hivatkozik) és mint a személyes imának az Atyához. Jézusnak a Getsemáné kertjében a fáradt tanítványokhoz intézett megjegyzései mutatják, hogy őt akkoriban nehéz magány sújtotta. Az emberektől való elhagyatottság, amelyet Ézsaiás próféta megjövendölt (Ézs 53,3): a saját népe által elutasítva, tanítványoktól elhagyatva, idegenek kezei által a városon kívülre hurcolva (Zsid 13,12), végül elhunyt az elhagyatottságot kifejező kiáltással, még Isten is. Jézus Krisztus Egyháza is „a sivatagban él” – mint egy nő, aki gyermeket szült, amelyet az égbe ragadtak: „A nő pedig elmenekült a sivatagba, ahol Istentől előkészített hely volt, hogy ott táplálják ezer kétszázhatvan napig” (Jel 12,6). Így a sivatag a második Úr eljövetelére való várakozás helye. Ennek a várakozásnak azonban folyamatosan meg kell erősödnie a sárkánnyal – Sátán ellen vívott kemény harcban. A szerzetesek nagyon jól tudták ezt, gazdag tapasztalattal rendelkeztek (lásd Szent Antal életét).
A Szentírás tanúságtételeit összefoglalhatjuk: a sivatag (magány) a következő hely:
- a próbák helye,
- a találkozás önmagunkkal és határainkkal,
- a találkozás Istennel és ajándékainak elfogadása,
- Isten országának várakozása.
A magánynak fontos szerepe van Isten életében
A remeték és szerzetesek ezt a saját bőrükön is megtapasztalták, és örömmel fogadták a Szentírás egybeeső tanúságát. Ugyanakkor komolyan figyelmeztettek a másik oldalra is:
- az elvonulás indítéka akár rossz is lehet, ezt becsületesen kell vizsgálni és megkülönböztetni, hogy Isten hívásáról van-e szó vagy az ember önkényes meneküléséről a világtól: keserűségből, haragból, gyanakvásból, álcázott kényelemből (lényegében önzésből), a kötelezettségek elől való menekülés,
- a magány (mint a lelki harc helye) nagyon nehéz: „Ne menj a magányba meggondolatlanul, bolond módon… ez nem vezethet üdvösséghez, hanem a lélek pusztulásához!” (Szent Nil), ezért megszilárdult a gyakorlat, hogy a remete életet csak annak engedélyezték, aki évekig érlelte életét a kolostori közösségben.
Minden ember hívást kap a magányra – Istennel
A magány mértéke és külső formája mindenkinek más. Gyermekkortól öregkorig pillanatok, akár hosszabbak, akár nagyon rövidek támadnak ránk, gyakran váratlanul és akár egy nagy tömeg közepette: rendelők várójában, mozgólépcsőkön és peronokon, iskolai szünetekben vagy álmatlan éjszakákon, az utcákon és többlakásos házak garzonjaiban. Így sokakat a magány összezúz, sokan kétségbeesetten és hiábavalóan menekülnek előle… És az élő kapcsolatokat élve töltött évek után fokozatosan nő a magány, az öregedés következtében… Ez csupán hétköznapi elkerülhetetlenség, természeti törvényszerűség, vagy isteni terv, hívás? „Megteremtettél minket magadnak, Isten,” mondta Szent Ágoston, és nekünk azt kell kiegészítenünk: „nem engeded, hogy elfelejtsünk erre…” Ennek értéke és értelme minden magányunkban életünkben: ez egy tér, amely nyitott Isten felé.
Nincs magány lelki harc nélkül
Ha rájövünk, hogy a magány pillanatai nem büntetés vagy üresség, hanem Isten hívása, akkor komolyan kell vennünk a szerzetesek tapasztalatát a magány nehézségéről is: a magányban senki nem talál otthoni menedéket vagy nyugodt védelmet. A magány azt jelenti, hogy felfedezzük és fájdalmasan le kell vetnünk a függőséget annyi embertől, de a dolgoktól és apróságoktól is. A magány azt jelenti, hogy egyedül találkozunk önmagunkkal – olyannal, amilyen vagyok, beleértve a mélységemet. A magány azt jelenti, hogy Istenre várunk – és ez akár sokáig is tarthat: rajta múlik, mikor és hogyan szólít meg, lép közbe, mutatja meg közelségét. A magány akár azt is magával hozhatja, hogy a Pánnak fenntartott térbe a gonosz befészkelődik: csábítókkal vagy rémülettel. Így Szent Antal a magányban harcolt a démonokkal. A modern világ számos módot kínál a magány elkerülésére, hogy a Pánnak fenntartott teret bármivel „kitöltjük”, hogyan fojtsuk el a csendet. Így abban a pillanatban, amikor az ujjaink egy vevőgombhoz érnek, hogy megszólaljon, hasonló lelki harcot vívhatunk, mint Antal a barlangja előtt. Izrael tapasztalata a sivatagban azt mutatja, hogy Isten mindig ott van rajtunk, még akkor is, ha mi hűtlenséget követünk el…
A mai egyház nézete a remete életről
A Katekizmus cikkelyei (920–921) nemcsak az egyház tanításának hivatalos kifejeződései, hanem egyben felhívás a magány értékéről való elmélkedésre:
can. 920: A remeték szigorúbb elvonulás révén életüket Isten dicséretére és a világ üdvösségére szentelik a magány csendjével, kitartó imákkal és műbűnbánattal, anélkül, hogy mindig nyilvánosan fogadalmat tennének a három evangéliumi tanács betartására.
can. 921: Mindenkinek bemutatják az egyház titkának belső aspektusát, amely a Krisztussal való intim személyes kapcsolat. A remeték, akik rejtve maradnak az emberek előtt, néma prédikációt jelentenek Krisztus számára, akinek életüket adták, mert Krisztus számukra mindent jelent. Ez egy különleges hívás, hogy a sivatagban megkeressük a Megfeszített dicsőségét a lelki harcban.
A pusztánk Jézus Krisztus
Isten Fia megtestesülésén keresztül csodálatos módon belépett közénk, szeretne belépni életünkbe és magányunkba, a sivatagainkba. Jézus kijelentette: „Én vagyok az út… Senki sem juthat el az Atyához, csak általam…” (Jn 14,6). A visszautasítás, amivel sok kortársa elfordult tőle az evangéliumi tanúságtételek szerint, azt mutatja, hogy Jézus személyének titka egyben próbát is jelent. (A isteni és az emberi egy személyben való összekapcsolása, a határtalan közelség mindenki számára, különösen a szegények iránti, csodák és bűnök megbocsátása, a kereszt borzalma, valamint a feltámadás valósága – mindez messze nem olyan dolgok, amelyekbe olyan könnyen bele tudunk illeszkedni, ahogyan mi, akik megszoktuk őket.) Jézus azonban nemcsak próba értelemben a sivatagunk, hanem (szükségszerűen) új és bensőséges találkozás Istennel, megtestesült Isten közelsége közöttünk, és „a régóta adott isteni ajándékok beteljesedése: élő víz, mennyből való kenyér, út és vezető, fény a sötétségben, keresztfán magassá tétetett, aki életet ad mindenkinek, aki rajta reménykedik a megváltásra… Ő benne győzzük le a kísértéseket, általa tökéletesen egyesülünk Istennel” (Bibliai Teológiai Szótár, 358. o.). Krisztusban az Úristen új és örök szövetséget kötött velünk.
A áldás ima
azoknak, akik leteszik a világi öltözetet, és felöltik a remeték ruháját, amelyet egy angol középkori pápai könyörgésben fogalmazták meg, röviden kifejezi a magány életének tartalmát és jelentőségét:
Testvér, átadjuk neked a remete ruhát:
ezzel bátorítunk, hogy ezentúl tisztán, mértéktartóan és szentül élj,
töltsd időd szent virrasztásban, böjtökben, munkákban, imádságokban és irgalom tetteiben,
hogy elnyerhesd az örök életet és élj az örök időkig.
Felhasznált források:
A szerzetesi élet gyökerei, in: Benediktin Szentírás 1., Praha-Břevnov
T. Špidlík, A fény forrásai, Keresztény Akadémia, Róma 1972
A bibliai teológia szótára, Velehrad-Keresztény Akadémia, Róma 1991
E. Boaga O.Carm., Mint élő kövek… Róma 1992
