John Malley atya, O.Carm.
Néhány év alapos előkészítése után XXIII. János pápa 1962. október 11-én megnyitotta a második vatikáni zsinatot. Pozitív és optimista beszédében a nyolcvanéves pápa finoman bírált a templomban fennálló jogi keretet, és beszélt arról, hogy a világnak Isten irgalma és szeretete a gyógyszere, nem a kritika vagy a kárhoztatás. Három hónappal a halála előtt XXIII. János pápa új hangot adott a pásztori tevékenységnek, amely négy éven át befolyásolta a zsinatot.
A 1964 szeptemberében kezdődött harmadik ülésszak során a zsinat kiadta a Lumen gentium című mesterművét és kulcsfontosságú dokumentumát az Egyházzal kapcsolatban. E dokumentumban széles és bibliai képet mutatott be az egyházról, mint Isten népéről. Később a negyedik ülésszak során két további dokumentumot publikáltak: a laikusok apostoli tevékenységéről szóló Apostolicam actuositatem és a mai világban lévő Egyházról szóló pásztori konstitúciót, a Gaudium et spes-t. E három dokumentumot az évek során a karmelita rendben tanulmányozták, és számos karmelita és karmelita nő publikált cikkeket azóta hullámzó témákban.
Redemptus Valabek atya, O.Carm, a második vatikáni zsinat idején Rómában élt és tanulmányozott. 1957 októberében érkezett ide szülőprovincájából, a Szent Illés provinciából (USA). Négy év teológiai tanulmány után a Collegio S. Alberto intézményben 1960. június 25-én szentelték pappá. Ezt követően a Gregoriánus Egyetemen folytatta a spirituális teológia tanulmányait, ahol 1961-ben doktori fokozatot szerzett. A következő évben kezdődött el a második vatikáni zsinat, amely jelentős következtetéseket hoz az egyház, a szerzetesi élet, a laikusok, a liturgia és a világ szempontjából, amelyben Redemptus atya él. A zsinat teológiája és szelleme lenyűgözte őt, és beépítette a zsinat tanításait életébe, munkájába és előadásaiba negyven évig, egészen hirtelen haláláig 2003. augusztus 5-én.
A Carmel in the World (Karmel a világban) folyóirat 1961-ben látott napvilágot, egy évvel a második vatikáni zsinat megkezdése előtt. Redemptus atya minden tekintetben aktívan részt vett ebben a folyóiratban a kezdetektől. Számtalan cikket írt, kiadójaként működött, és haláláig valóban a lelkét és szívét adta ennek a folyóiratnak. Ugyanakkor szellemiséget és teológiát tanított a Regina Mundi nemzetközi teológiai központban a nővérek számára Rómában. Tagja volt a Karmelita Intézetnek is, felelőse volt a Szent Albert Kollégium képzésének, valamint nemzetközi delegált a harmadik rend számára. Gyakran hívták, hogy lelkigyakorlatokat és előadásokat tartson, különösen a karmelita laikusoknak. Mély szeretetét osztotta meg velük Mária szent anyához, és tiszteletét Szent Terézhez és a többi szenthez, valamint megosztotta velük a Kármel karizmáját és szellemét.
Ebben a cikkben szeretném megvizsgálni, hogy milyen hatása volt a második vatikáni zsinat tanításának a laikusokról a Kármel Családja koncepcióra. A zsinat új nézőpontot kínált a laikusok egyház küldetésében betöltött szerepéről. Ez szükségszerűen jobb megértéshez vezetett arról, hogy a harmadik rend, akár férfiakról, akár nőkről van szó, mennyire óriási potenciállal bír a Kármelben, és mit is jelentenek ők a rend és az egyház számára. A zsinat előtti időszakban sok tercier csoportot olyan jámbor csoportoknak tekintettek, amelyeknek minimális hatásuk van a rendre, és nincsenek jelentős szerepük a rend tevékenységeiben, és ritkán hoznak új ötleteket az ő spirituális örökségükhöz és karizmájukhoz. Ennek meg kellett változnia!
A zsinat idején a rend fiatalabb tagjai, mint például Redemptus atya és én, kezdtek tudatosodni arról, hogyha a laikusok valóban egyháznak, Isten népének számítanak, akkor nem szabad őket "felesleges" elemekként kezelni a Kármelben. Talán néhányunkat, szerzeteseket, meglágyított a terminológia, amely évszázadok óta népszerű volt - gyakran hierarchikus értelemben gondolkodtunk a Kármelről. Az első rend - papok és testvérek - volt a központi csoport; a második rend - kontemplatív apácák - a fontosság szempontjából a második helyen állt; majd jött a harmadik rend, a szociális nővérek, akik fontos munkát végeztek az emberek között; és végül a harmadik világi rend - laikusok, akik úgy tűnt, hogy a karmelita rangsor alján helyezkednek el.
Mindazonáltal a második vatikáni zsinat dokumentumai megmutatták sok karmelita számára, hogy ezt a nézőpontot újra kellene gondolni és talán meg is változtatni. A kölcsönös kapcsolatokban nagyobb tiszteletet kell tanúsítani a másik hivatása iránt. E tény kifejezésének érdekében 1983-1995 között 1 használtam a Kármel Családja kifejezést. Szerettem volna minden Kármel tagot arra bátorítani, hogy úgy tekintsen a Kármelre, mint egy egységes egységre, Isten kegyelme, amelyet nekünk a Szent Lélek árasztott, hogy egyenrangú tagjai legyünk a Kármelnek.
E bevezető után szeretném vele megosztani azokat a tényeket, amelyeket a zsinat dokumentumai a laikusokról elénk tárnak. Megpróbálom bemutatni, hogy ezek a tények hogyan vannak jelen identitásunkban karmelitákként, és milyen módon befolyásolták újra önmagunk megértését.
A zsinat és a laikusok
XXIII. János pápa mindössze három hónapja volt a pápai széken, amikor 1958. január 25-én teljesen váratlanul bejelentette a 25. ökumenikus zsinat összehívásának tervét. Az első zsinati dokumentum, a Szent Liturgia Konstitúciója, a Sacrosanctum concilium 1963. december 4-i kihirdetését követően világossá vált, hogy a zsinati atyák új utakat jelöltek ki a laikusok számára. Ebben a dokumentumban a következő buzdítást találjuk: "Az Egyház anyja arra vágyik, hogy minden hívőt vezessenek a liturgikus cselekvésekben való teljes, tudatos és aktív részvételre" (SC 14). A laikusokat sürgetően bíztatták, hogy vegyék fel új, teljesen legitim szerepüket az egyházban, mint Isten népe. A zsinat résztvevői számára világos volt, hogy a laikusok apostoli tevékenysége és egyéb feladatai, amelyeket a Krisztus misztikus testének építésére bíznek, a keresztségükből fakadnak.
A laikusok apostoli tevékenységéről szóló dekrétum lefektette a laikusok (férfiak és nők) aktív szerepének alapjait az egyház tevékenységében. A dokumentum 1965. november 18-án került kihirdetésre Szent Péter bazilikájában Rómában. Ez a dokumentum számos karmelita laikust is ösztönzött arra, hogy újraértékeljék küldetésüket, mint a harmadik rend tagjai: talán a laikus karmeliták most már vállalhatnák az új felelősségeket és feladatokat.
A zsinati atyák számára világos volt, hogy a "laikusok apostoli tevékenysége" már Jézus Krisztus idejében létezett az egyházban. A laikusok, akár nők, akár férfiak, az apostolokkal együtt az egyház küldetésének szerves részét képezték. A második vatikáni zsinat előtt azonban a laikusokkal kapcsolatos tanításokat hivatalosan nem határozták meg és nem hirdették ki valamiféle dekrétumban. A laikusoknak, férfiaknak és nőknek most végre közös felelősséget ismernek el Krisztus küldetésében az egyházban és a világban, közösen a püspökökkel, papokkal és szerzetesekkel.
A püspökök a dekrétum tárgyalásakor minden oldalról szerették volna megragadni a témát, de kiderült, hogy nincs precedens, nincs dokumentum, amelyre támaszkodhatnának, nincs következetes teológia a laikusokról és apostoli munkájukról, és a katolikus egyház hivatalos tanítása sem állt rendelkezésre. Ennek ellenére ezt a dokumentumot megírták, és hangsúlyozták fontosságát nem azért, mert "régen vártak rá", vagy a papok és szerzetesek számának csökkenése miatt, hanem azért, mert a laikusok a lényegüknél fogva Isten népe... ők az egyház.
Ez a felismerés létfontosságú volt, mert a modern világ és az evangéliumi üzenet közötti szakadék folyamatosan tágult: a képzett és felkészült laikusok növekvő száma és a különböző apostoli tevékenységek megjelenése vitathatatlanul kulcsfontosságú volt a keresztény értékek intenzívebb terjesztésében. A püspökök úgy vélték, hogy a laikusok, férfiak és nők felelőssége, hogy Krisztust a szekularizált világban képviseljék, ahogy VI. Pál pápa mondta: "Ők híd az egyház és a mai világ között."
A dekrétum célja az volt, hogy meghatározza a laikus apostoli tevékenység lényegét, jellegét és sokszínűségét, lefektessen alapelvét és gyakorlati iránymutatásokat adjon annak leghatékonyabb végrehajtásához. Most szeretném röviden összefoglalni e főbb pontok egy részét.
A rövid bevezető után a dekrétum hat fejezetre oszlik:
1. A laikusok apostoli tevékenységre való elhívása. "A keresztény elhívás természeténél fogva az apostoli tevékenységre is elhívás...; az egyházban különböző szolgálatok vannak, de egy küldetés - Krisztus üzenetének és kegyelmének eljuttatása az emberekhez" (cikk 2,5). A következő szavakra helyezzük a hangsúlyt: "De a laikusok is, amikor részesednek Krisztus papságában, prófétai és királyi székében, betöltik az egész Isten népe küldetését az egyházban és a világban. Maga az Úr bízta meg őket apostoli tevékenységgel" (cikk 2,3).
2. A laikusok apostoli tevékenységének céljai. "A világ vonatkozásában Isten terve az, hogy az emberek egyesülten építsenek egy rendet az időbeli dolgokban, és folyamatosan tökéletesítik azt" (cikk 7). Ezt minden szükséget szenvedő ember felé irányuló jótékonysági kezdeményezések útján tehetik, különösen azok felé, akikből hiányzik az alapvető dolog az élethez. Az alap a szeretet, mert minden embert Isten képmására teremtettek.
3. A laikusok apostoli tevékenységének különböző területei. A laikusok tevékenysége különböző területeken valósul meg - egyházi közösségekben a diecézák vagy plébániák belül, a családokban, különösen a gyermekek nevelésében, a fiatalok között, a szociális szolgáltatásokban és a nemzeti és nemzetközi kérdésekben.
4. A laikusok apostoli tevékenységének különböző formái. A dekrétum hangsúlyozza, hogy a laikusok apostoli tevékenysége és szolgálata be kell, hogy épüljön az egyház egészének apostoli tevékenységébe. A harmadik rend közösségeire is vonatkotnia kell: "Ezek közül a csoportok közül különösen azok érdemelnek figyelmet, amelyek támogatják és hangsúlyozzák a tagjaik gyakorlatias életvitele és hitük közötti nagyobb belső egységet" (cikk 19).
5. A laikusok apostoli tevékenységének rendje. A dekrétum megköveteli, hogy minden tevékenységet egyházi hatóság és hierarchia vezetésével kell végezni, de azt is kimondja, hogy a laikusok kezdeményezéseit támogatni kell.
6. Az apostoli tevékenységre való nevelés. Ennek különösen fontosnak kell lennie a spiritualitás és a Szentírás ismerete terén: "A szent zsinat tehát a mi Urunkban bizalommal kér minden laikust, hogy készségesen, nagylelkű elhatározással és elszántan válaszoljanak Krisztus hívására, aki ma fokozott sürgetéssel hívja őket, és a Szent Lélek késztetésére", (cikk 33) hogy Isten munkatársaivá váljanak üdvözítő küldetésében.
A laikusok apostoli tevékenységéről szóló dekrétum szerves része a zsinat összes olyan dokumentumának, amelyek a laikusokkal foglalkoznak, és nem olvasható el eltérően tőlük. A Círke teológiáján alapul, ahogyan az a Lumen gentium konstitúcióban, különösen Isten népéről szóló fejezetben van bemutatva, és a Gaudium et spes pásztori konstitúcióban teljesedik ki, amely hangsúlyozza a laikusok szerepét az egyház missziós életében, a keresztény nevelésben, a liturgiában és az ökumenizmusban.
A laikusok apostoli tevékenységéről szóló dekrétum már a publikálás idején is nagyon fontos volt. Ma, a 21. század technológiai világának nagyszabású és gyors változásai közepette, amelyekkel az egyháznak szembe kell néznie, még sürgetőbbnek tűnik. Változás- ez a szó szinte kulcsszó, amely jellemzi társadalmunkat. Hosszú évszázadokon keresztül az egyházban a változások lassan zajlottak. Kevesen voltak a képzett laikusok, a politikai, társadalmi és vallási élet a hierarchia ügye volt, és a legtöbb laikus számára az élet egy nagy erőfeszítést jelentett az alapvető emberi szükségletek, a család megteremtése és egy működő társadalom biztosítása érdekében. Sajnos minden döntés és vezetés férfiak kezében volt, és az egyház hierarchikus és paternalista módon működött.
Ma megváltozott az egyház leírása. A tudás robbanása, az oktatás kiterjedése, a technikai és tudományos fejlődés és az új kommunikációs és közlekedési módszerek révén a laikusok jelentősége növekszik, és annak továbbra is növekednie és támogatni kell. Nem csupán a püspökök, papok és szerzetesek, hanem különösen a laikusok is hivatottak arra, hogy tanuljanak egymással együttműködni, evangelizálják a világot, és így részt vegyenek Krisztus küldetésében.
A zsinat és a Kármel Családja kapcsolata
A második vatikáni zsinat dokumentumainak fényében most a Kármel Családja fogalmának fejlődésével szeretnék foglalkozni a történelemben és a hagyományban, különösen 1983-1995 között, amikor a generális tanácsban szolgáltam.
A 13. század elején Albert, jeruzsálemi patriarcha, szabályokat írt azoknak a férfiaknak, akik Éliás forrásánál telepedtek le a Kármel hegyén. Ők remete voltak, Európából zarándokok, talán egykori keresztesek. Ők laikusok voltak, amíg közülük néhányan később papokká váltak, így nyilvánvaló, hogy a Kármel közössége laikusokból alakult. 1230 után különböző csoportok érkeztek a Kármel hegyről Európába, és 1247-ben, a szabály módosítása után, a rend része lett a mendikáns mozgalomnak és inkább papok és klérusokká alakult.
Európában a karmeliták is Isten keresésére törekedtek a csendben és magányban, erős közösségi hangsúllyal. Számukra jellemzők voltak más értékek is: Mária iránti meleg tisztelet, a kontemplatív imádság szellemisége, Éliás próféta dimenziója, az emberek szolgálata. Évszázadokon keresztül a Kármelhez való élet a rend férfi tagjaival volt kapcsolatban.
Valóban rejtély, hogy miért tartott olyan sokáig, míg a kontemplatív apácákat is felvették a rendbe. Egyes nők hosszabb ideig a Kármel szabályai alapján éltek, de nem közösségben. Csak 1452-ben, amikor a rend generálisa Szent János Soreth volt, a Miklós 5. pápa Cum nulla bullájával megalapították az első apáca kolostorokat Firenzében, Hollandiában és Franciaországban. Ez a bulla lett a nővérek, szerzetesek és laikus tercier csoportok nagy chartája, akik így hivatalosan a rend részévé váltak. Így fektették le a Kármel Családja fogalmának alapját.
Amikor én letettem első szerzetesi fogadalmamat (1950 augusztusában), a karmelitákat és a karmelita nővéreket már az első, második és harmadik rend kifejezésekkel írták le, ahogyan ezt évszázadok óta tették. Fokozatosan ezek a kifejezések számomra személyesen már nem bizonyultak elegendőnek, talán mert a Kármel belső dinamikus egységében, amely erős része a karizmánknak és spiritualitásunknak, olyan dolognak éreztem őket, ami megoszt minket. A család kifejezés az életemben mindig is valami melegséget, egységet, bátorítást és szeretetet jelentett. Éreztem ezt vér szerinti családom, valamint Kármelben való formálódásom és papi szolgálatom során, a Legtisztaabb Szűz Mária Provincában az Egyesült Államokban.
Amikor provincialis tanácsos (1972-1978) és provincialis (1978-1983) voltam, a rendben egységteremtő elemként kezdett elterjedni az "övezet" kifejezés, hogy nagyobb egységet biztosítson a világ minden karmelitájának. Amikor 1983-ban a rend generális elöljárójává választottak, szerettem volna a gondolkodásmódunkat tovább vinni, szerettem volna megerősíteni a tudatot, hogy a Kármel nem csupán a testvérek egy csoportja, hanem a Szent Lélek ajándéka az egyház számára és a világ számára. Amikor a közösség, a testvéri és nővéri elem értékéről gondolkodtam, más értékek támadtak fel bennem: összetartozás, osztozás, elfogadás, otthon, egység és szeretet - értékek, amelyek a családban gyökereznek. A Szentírás emlékeztet minket arra, hogy minden család küldetése az élet és szeretet mutatása, támogatása, védelme és átadása. Ha így történik a kölcsönös kapcsolatok és a másokra való támaszkodás szellemében, akkor olyan megfelelő erények keletkezhetnek és fejlődhetnek, mint a bizalom, tisztelet, megbízhatóság és hűség.
Próbáltam a szeretet és egység szellemét hozni a rend tagjai közé, és mélyebb megértést és a Kármel Családja kifejezés használatát támogatni. Ezt a kifejezést gyakran használtam leveleimben és beszédeimben. A generális tanács tagjai támogattak ebben, és 1983-1995 között ez az ötlet a legnagyobb prioritásaink egyikévé vált. A család fogalma, amely javítja az együttműködést és a kommunikációt, elsősorban rendünk tagjaira - testvérekre, nővérekre, apácákra és laikusokra - összpontosított, de támogatta a kapcsolatainkat a mezítláb karmelitákkal és a Kármelita Panna Mária Neposkázottjával Indiában.
Első generális elöljárói szolgálatom alatt 1984-ben tizenhárom provinciális kapitulumot látogattam meg. Ügyeltem arra, hogy a Kármel Családjáért való kifejezés ne csak a társadalmi diskurzus tárgya legyen, hanem a gyakorlatba is átültessük. Utazásaim során sok lehetőségem volt meglátogatni nemcsak a testvér közösségeket, hanem sok más Kármelitett is - apácakolostorokat, a rendhez tartozó nővéreket, tercier csoportokat és különösen a fiatalokat a plébániáinkból, iskoláinkból és templomainkból, akik széleskörű érdeklődést mutattak történelmünkkel, karizmánkkal és spiritualitásunkkal kapcsolatban.
A 1989-es generális kapitulum előtt több fontos lépés és kezdeményezés zajlott:
a) Karmelita Család területi kongreszsei Brazíliában, a Fülöp-szigeteken és Zimbabwében, amelyek célja az volt, hogy egyesítse a különböző karmelita csoportok vezetőit, hogy jobban megismerjék egymást, osztozzanak és bátorítsák egymást a spiritualitásunk szerinti életben;
b) Az egyes provinciák közötti együttműködés, amely 1970-ben kezdődött, és amelyet a különböző területek, valamint a generális tanács nagyon támogatott;
c) A kolostorok közötti kapcsolatok javultak, mivel hajlandóságot mutattak szövetségek alapítására, és kapcsolatuk a generális tanáccsal is javult, látogatások és levelezés révén;
d) Három találkozó zajlott a rendhez tartozó női kongregációk generális elöljáróival, a provinciákban pedig további kapcsolatok alakultak;
e) Elkezdődtek a karmelita laikusok nemzetközi találkozójának előkészületei, amelyet Angliában, Aylesfordban tartottak. Új kapcsolatok fejlődtek a Kármel tagjai között, különösen a fiatalokkal. A 1989 szeptemberében, Rómában tartott generális kapitulum határozottan jóváhagyta a Kármel Családja ötletét.
E fejlődés egyik legpozitívabb lépése a 1991. decemberi esemény volt, a második időszakomban a generális elöljáróságon (1989-1995), amely valóban a Szent Lélek kegyelme volt, amelyet 400 évvel Szent János halála után kaptunk. Először találkoztak Rómában a boszorkánykarmeliták és a mi rendünk generális tanácsai. Camilo Maccise atya, akit 1991 májusában választottak meg a boszorkánykarmeliták generális elöljárójának, bátorító szerepet játszott összekötőként.
Ez az első találkozó támogatta a barátság és együttműködés szellemét nemcsak azok között, akik Rómában éltek, hanem a provinciák tagjai között szerte a világban. E találkozót követően következett be a 1992. július 16-án a Kármel Családjának két generális levelének köztyéstése: "Imádkozó közösség az egyház szolgálatában." Egy évvel később, 1993 júniusában, amelyre nosztalgiával és hatalmas hálával emlékszem, szintén találkoztunk, majdnem pontosan 400 évvel a boszorkányhódító testvérek rendtől való elválásának napján, pünkösdvasárnap, június 6-án 1593. Szomorú elválásunk óta évtizedeken keresztül alig léteztek hivatalos kapcsolatok a két rend között. 1991 óta minden évben két találkozót tartanak mindkét generális tanács között, az egyiket májusban, a másikat novemberben. E találkozók következményeként és az ebből származó barátság miatt számos közös levelet írtak mindkét generális tanács képviselői. Különböző interrendű bizottságok alakultak, és több lépést tettek annak hangsúlyozására, ami összeköt minket karmelitákként, és nem az, ami megoszt minket. Családként sok közös vonásunk van.
Rómában töltött időm alatt a családi szellem előmozdításának legfontosabb lépése a 1994. szeptemberi Nantes-i provinciáial kongresszus volt. A kongresszus témája a Kármel Családja volt. Általában ezt a provinciális találkozót kizárólag a generális tanács tagjai, provinciálisok, delegáltak és különleges vendégek látogatják, de ezen a találkozón negyven egy hivatalos tag és ugyanannyi vendég is részt vett, reprezentálva a szélesebb karmelita közösséget: rendtagok és nővérek különböző kongregációkból, néhány bezárt apáca, laikus Kármelita képviselők, néhány teréziai Kármel francia területein, valamint a boszorkánykarmeliták generális tanácsának tagjai. Mindezek részt vettek a programban és a döntésekben. Valóban konkrét módja volt annak megmutatására, mit jelent valójában egy család tagja lenni.
Ezen a találkozón a résztvevők próbálták megválaszolni a kérdést, amelyre én is próbáltam választ találni tizenkét éven keresztül: "Valójában mi is az a Kármel Családja?" Úgy éreztem, hogy elengedhetetlen, hogy ez a gondolat beágyazódjon tudatunkba és fokozatosan valósággá váljon a karmeliták mindennapi életében. A Nantes-i résztvevők a záródokumentumban ezt írták: "Ebben a történelmi pillanatban a Kármel Családja alatt minden olyan személyt értünk, aki a Szent Albert reguláját és a Kármel hagyományát és spiritualitását inspirálja, akár egyedül, akár intézmények és csoportok tagjaként. Többségük a három legnagyobb szerzetesi hagyományhoz tartozik (Karmeliták a Neposkázott Szűz Máriában, különösen Indiában, boszorkánykarmeliták és a tradicionális Karmelita rendtagok), amelyek által egyéni és csoportos szerzetesek, nővérek és laikusok alkotják.
Összegzés
E cikk végén szeretném bemutatni a Kármel Családja két valóban különleges példáját. Az egyik az olasz laikusok egy csoportja, férfiak és nők, a La Famiglia néven, akik főleg Toszkánában találhatók, középpontjában Castellina áll Firenze mellett. A másik példa egy nemzetközi társulás, a harmadik rendtagok közössége, amelyet Travailleuse Missionnaires-nek vagy Donum Dei-nek hívnak, és amely tizenhét országban található a világon.
A La Famiglia-val először 1984-ben találkoztam a toszkánai provinciális látogatásom alatt. E provinciában akkor körülbelül huszonöt tag volt, a legtöbbjük idős és beteg volt. Látogatásom során tudomást szereztem a tercier közösségről, amelyet Agostino Bartolini atya alapított, O.Carm., mint új pap 1945 júniusában. A La Famiglia különböző közösségekből állt, amelyeket a Kármel Kegyes Szűzének kápolnája köré szerveztek különböző feladatokkal (például pékként, halászként, vadászként stb.) Castellinában. Negyven év alatt a La Famiglia létszáma körülbelül három ezer tagra nőtt!
Gyakran látogattam Agostino atyát Castellinában, és mindig szívélyesen fogadtak; úgy tűnt, korábban egyfajta elhagyatottságot éreztek a provinciától. Azonnal elhatároztam, hogy megismerem a provincián belüli tagokat és bátorítom őket, hogy fogadják el ezt a csoportot szorosabbra a provinciához. Éreztem, hogy ennek a csoportnak különleges életereje van, és hagyományt jelenthet a Kármelt illetően Közép-Olaszországban. Családot képviseltek, mivel tagjaik között gyermekek is voltak, és fiatalok révén fejlődtek, számos szülőt és felnőttet foglalkoztatva minden korban.
Róma során és további négy évben, a La Famiglia-val szoros kapcsolatban álltam. Többször misét mondtam vasárnapjukon a kápolnájukban Castellinában, vacsoráztam velük és szoros barátságokat alakítottam ki, különösen egy fiatal közösséggel, amelyet La Stanza-nak hívnak. Minden évben meghívtak szép színházi előadásaikra. E csoportból sok hivatás jött létre a rendünkbe, a legelső közülük Agostino Gelli atya volt, aki 1988. július 16-án szentelték pappá. Azt hiszem, még körülbelül nyolc másik fiatal férfi is követte. Generális elöljáróként tett utazásaim során gyakran beszéltünk a La Famiglia-ról, magyaráztam их kapcsolatukat a Kármelhez, életmódjukat, a képzési programjukat és a harmadik rendhez való tartozásukat, amely lehetővé teszi számukra, hogy teljes mértékben éljenek a mi karizmánk és spiritualitásunk értékeivel, és részei legyenek a Kármel Családjának. Ez a csoport a második vatikáni zsinat laicistákról szóló dokumentumait valósította meg a gyakorlatban.
A Kármel Családja másik példája, amelyikkel találkoztam, a Neposkázott Misionér nővérek, akiket általánosan Travailleuse Missionnaires vagy Donum Dei néven ismernek. 1984 februárjában e csoport francia laikusainak alapítója, P. Marcel Roussel, két képviselőjét küldte el elénk, Renee Prieur-t és Renee Renoud-t, hogy megkérdezzék a rend generális tanácsa a Donum Dei farmot a Kármelita rendhez való csatlakozásról, mint a harmadik rend része. A Donum Dei közösség tagjai a Szűz Máriának szentelték magukat, és a szent Terézia követőiként a "világban élő karmeliták" néven ismerték magukat. A közösség és a rend között közvetítőként P. Redemptus atya játszott fontos szerepet, aki akkoriban nemzetközi delegált volt a laikusok számára.
Három éven át P. Redemptus volt az egyik kulcsszereplő a Róma kardinális-püspöke előtt folytatott tárgyalások során az ő csatlakozásukkal kapcsolatban a rendhez. Végül 1987. február 22-én, saját alapítójuk halálának harmadik évfordulóján, mint nemzetközi csoportot csatlakoztak a rendhez. Ekkor ezek a nők Franciaországban, Rómában és három francia nyelvű misszionáriumi területen éltek és tevékenykedtek: Burkinában, Vietnamban és Új-Kaledóniában.
Az ezt követő évtizedekben a Donum Dei misionér nővérek száma nagyon megnőtt, és P. Redemptus fontos szerepet játszott a lelki fejlődésükben és a Kármelhez való kapcsolataikban. Tanították őket, lelkigyakorlatokat tartottak számukra, miséket szolgáltak az új tagok fogadásakor vagy a végleges szentelésük során, közösségeiket látogatta a világ különböző tájain, és gyakran tanácsokat adott az egyes tagoknak és az egész csoport adminisztratív ügyeiben. A Donum Dei misionér nővérek, miután csatlakoztak rendünkhöz, nagyon sikeresen kiterjesztették kapcsolataikat a francia püspökökkel, és hamarosan közösségeket alapítottak Marseille-ben, Toulonban, Liesse-ben, Domremyben, Consolation-ben, Lisieux-ben és Lourdesban. Tizenegy országban missziót is alapítottak. A laikus nők tanúságtétele, akik a Kármel értékeit élik, gondviselő módon volt hasznos számunkra is testvérek számára, mivel ezek a nők eszközzé váltak a férfi hivatások keletkezésében a Kármelben és a szemináriumok megalapításában Burkinában, Kenyában, Kamerunban és Vietnamban.
Megemlítettem, hogy Redemptus atya 1960-as pappá szentelése óta nagyon aktív volt a testvérek, apácák, aktív nővérek és Kármel összes tagja közötti kapcsolatok kialakításában és támogatásában, és a mezítláb karmeliták és Kármelita Panna Mária Neposkázott tagjaival is. A "Kármel Családja" iránti elkötelezettsége a rá háruló feladatok során soha nem csökkent. Róma és nyári látogatások során az Egyesült Államokban ezt a gondolatot terjesztette előadások, lelkigyakorlatok és lelki vezetés keretében. Számos cikkének témái a Carmel in the World folyóiratban tanúbizonyságot tesznek álmáról és vágyáról, hogy magunkat a Kármel Családjának tagjaiként éljük meg. Becsülettel, hogy én írhattam ezt a cikket az ő tiszteletére, hogy kifejezhettem őszinte hálámat mindenért, amit a Kármelért tett.
A Carmel in the World folyóiratból, 3/2011, 187-203. oldal, fordította Martina Vintrová.
