Terézia avilai (1515–1582)
Néha az Úr bizonyos örömhullámokat és valamiféle különös imádságot ad, amelynek jellege nem érthető. De azért beszélek róla, hogy tudjátok, hogy lehetséges, és nagyon dicsérjétek az Urat, ha részesültetek benne. Szerintem ez valami hatalmas erők összekapcsolódása, amelyben Isten szabadon engedi örvendezni ezzel az örömmel, anélkül, hogy megértenétek, miből örvendeztek, vagy hogyan. És ugyanez a helyzet az érzékeinkkel is. Úgy tűnik, mint egy zagyvaság, de valóban megtörténik. A lélek olyan örömöt tapasztal, hogy nem akar egyedül örvendezni, és vágyik, hogy mindenki tudja, hogy dicsérhessék az Urat, aki minden mozgásának célja.
Ó, milyen ünnepeket tartana, és milyen ünnepségeket szervezne, csak hogy mindenkinek megmutathassa örömét! Úgy tűnik, mintha újra rátalált volna, és mindnyájatokat szeretne meghívni a lakomára, mint a tékozló fiú apja, mivel látja, hogy elérkezett arra a helyre, amelyről nem kételkedhet, legalábbis most úgy gondolja, hogy kell, hogy biztos legyen benne. És ez jogos, mert véleményem szerint lehetetlen, hogy az ördög ekkora örömöt keltsen a lélek legmélyebb mélységében, olyan békével kísérve, hogy ez arra készteti, hogy dicsérje az Urat.
Ezt élhette át Szent Ferenc, amikor útja során rablókkal találkozott, és örvendezve mondta nekik, hogy ő a Nagy Király követe. És hány szent vonult a pusztába, hogy Szent Ferenc módjára kiáltsa meg dicséretét Istennek! Én ismertem egyet, akit Péternek hívtak Alkantarából, akit szentnek tartok, mert ilyen élete volt. Ő is így tette, és akik látták, bolondnak tartották. Ó, szent bolondság, nővérek! Bárcsak az Úr nekünk is adna ilyeneket!
Bárcsak tetszene Istennek, hogy gyakran így imádkozhassunk, mert ez nagyon biztonságos és hasznos imádság. Saját erőinkkel nem érhetjük el, mert természetfölötti. Előfordulhat, hogy néha egész nap tart. Akkor a lélek olyan, mint egy ember, aki sokat ivott, de nem annyira, hogy elveszítse magát; vagy mint egy melankolikus személy, aki ugyan nem vesztette el teljesen a józanságát, de annyira megszállottan van egy képzelettel, hogy senki sem tudja eltéríteni róla. Ezek az analógiák túlságosan durvák az ilyen nemes jelenségekhez, de mivel jobbat nem tudok találni, így van. Az öröm elárasztja a lelket, hogy teljesen elfelejti önmagát, és minden mást; semmire sem figyel, és nem tud másról beszélni, mint ami az öröméhez kapcsolódik, nevezetesen Isten dicséretéhez. Lányaim, segítsetek ennek a léleknek mindannyian! Mire használjuk jobban az értelmünket? Van vajon a világon nagyobb öröm? Minden teremtmény csatlakozzon hozzánk mindörökké! Ámen, ámen, ámen.
(Belső vár, 6. szállások)
