Vojtěch sv. Hedvigről OCD
A második vatikáni zsinat többek között két dolgot a szívünkre helyez: hogy a spiritualitásban visszatérjünk a Szentíráshoz, mint a lelki élet forrásához, és hogy a reguláris közösségek életgyakorlatukban ismét inspirálódjanak alapítóik példája által.
A karmelita reguláris közösségek esetében ezek a kihívások harmóniában vannak, mivel a rend remeteségi kezdetei kifejezetten biblikus jellegűek. Honnan eredt és hogyan nyilvánult meg ez a biblikus jellege a Kármellnek?
Ha erre a kérdésre válaszolni akarunk, vissza kell térnünk a 11. és 12. századi Európába, és meg kell próbálnunk megérteni azt a vallásosságot, amely táplálta a hitetleneket abban az időben. A teológiai spekulációk Jézus Krisztusra, pontosabban az eucharisztia titkának jobb megértésére, valamint Krisztus inkarnációjának és megváltásának okaira összpontosultak. Ez pedig hatással volt a társadalom minden rétegének vallásosságára, és ezt a vallásosságot a krisztocentrikus jelzővel lehet jellemezni, egyre növekvő érdeklődéssel Krisztus emberi lénye és földi élete iránt. Így természetes, hogy ez a spiritualitás egyre inkább a Szentírás felé fordult – ezen témák alapvető forrásához.
Ez a lelki irányultság olyan erős volt, hogy visszatükröződött a külső eseményekben is. Fontos tudomásul venni, hogy ez a keresztes hadjáratok évszázada volt, amelyeket az Isten sírjának felszabadítása és a Szentföld hozzáférhetőségének biztosítása motivált a buzgó zarándokok számára. A keresztes hadjáratok viszont visszafelé támogatták és növelték a Szentföld és a Szentírás iránti érdeklődést.
A Biblia iránti érdeklődés harmadik forrása egyfajta „reneszánsza” volt a remeteségnek, amely valószínűleg a szerzetesség hanyatlására adott reakció volt – az elkötelezett élet szinte kizárólagos formájára. Európa kezdett megtelni remetékkel, akik elhagyatott helyeket kerestek, ahonnan elmenekülhettek a világból. Természetesen példaképeket kerestek az első kereszténység évszázadaiból, akik a pusztában éltek. Így nem meglepő, hogy spiritualityjük, akárcsak a pusztai lelkész atyáké, egyértelműen biblikus volt.
Ez a hármas örökség: a krisztocentrikus vallásosság, a keresztes lelkesedés és a remeteség iránti hajlam kétségtelenül magukkal hozták az első atyáink a Szentföldre. Hiszen ők is hús-vér emberek voltak, a maguk korának gyermekei. És természetes, hogy itt, a bibliai elbeszélésekhez kötődő helyeken, a vallásosságuk biblikus jellege csak nőtt.
Hogyan nyilvánult meg és fejlődött ez? Az első dokumentum, amelyen ezt megfigyelhetjük, a regulák. Mondhatjuk, hogy szinte teljesen bibliai idézetekből áll. Különböző szerzők különböző számokat említenek, így legyen elegendő megjegyezni, hogy a szöveg négy oldalán 45–77 bibliai idézet található, ha visszautasítjuk egyes szakértők feltételezését, miszerint minden egyes szó legalább távolról bibliai helyekre utal. Sokkal fontosabb számunkra a regula tartalma. Abban a kérdésben, hogy mi az alapvető üzenete, egyetértés van – két gondolat:
1) „Mindnyájan maradjanak celláikban, és éjjel-nappal a Törvényről meditáljanak” és
2) „Isten szava bőségesen lakjon a szájatokban és a szívetekben, és bármit is tesztek, legyen az az Úr szava szerint.”
Mindkét helyen a Biblia alapos ismeretének figyelmet fordítanak, de az Írással való bizalmas kapcsolatra is.
Minden közösség középpontjában a megalapító alakja áll. A Kármell, amely nem ismeri a magáét, a figyelmét más két alakra irányítja, és számukra nem kisebb jelentőséget tulajdonít, mint amennyit más közösségek alapítói kapnak. Ők a úgynevezett archetipusok – az élet mintái, és egyben minden közösség tagjával bizalmasan összekapcsolt személyek. Illés és Mária. Hogyan ne tiszteljük és ne éljünk a nagy próféta példája szerint, amikor a hegyen élünk, ahol tevékenykedett, és olyan életet élünk, amelyet hagyományosan neki tulajdonítanak? Hogyan ne tiszteljük és ne éljünk a Szűzanya példája szerint, amikor Nazaret olyan közel van, akár földrajzilag, akár lelkileg? Az e két figura iránti érdeklődés természetesen attól kezdve vezette és továbbra is vezeti a szövegekhez, amelyekből közelebbről megismerhetjük őket – a Szentíráshoz. Így a Szentírás ismerete táplálta a Próféta és a Szűz kultuszát, és viszont, a Prófétához és a Szűzhöz fűződő kapcsolat is növelte a Szentírás iránti tudást és szeretetet.
De egyértelműen a legfontosabb Kármel biblikus jellegének fejlődése szempontjából a szertartásuk, amely a rend karizmájának szíve. Az, hogy „nappal és éjjel meditálják a Hospodin Törvényét”, nem jelentett számunkra más, mint a pusztai atyák példáját követő meditációt – eredetileg keleti meditációt, amelyet Kasszián Szent János hozott a keresztény Nyugatra. Miről van szó?
Ez a bibliai versek ritmikus ismétlése. Ez a gyakorlat a remetének a napja jelentős részét elfoglalta, amely során nem ritkán egyetlen mondatra vagy néhány szóra koncentrált. Ezzel a módszerrel sok minden elérhető: a szív ritmusának harmonizálása a külső viselkedéssel és így elérhető a belső béke és sorrend, a Szentírás intim ismerete; a túl élénk fantázia foglalkoztatása anélkül, hogy lemondanánk a meditációról; a imádságos légkör meghosszabbítása olyan pillanatokra is, amikor más dolgokkal foglalkozunk… Ezt a fajta imát ismerjük leegyszerűsített formában Jézus imádsága néven, ahol az ismételt mondat a felszólítás: „Uram Jézus Krisztus, könyörülj rajtam, bűnösön.” A keleti vallások is hasonló gyakorlatokat folytatnak, amelyek a szavak fáradhatatlan ismétlésén alapulnak. Ez a mantra bár mentalitásában, motivációjában és átélésében némileg eltérő, a rokonság azonban tagadhatatlan.
Hiszem, hogy az első karmeliták imádsága hasonlóképpen nézett ki, amely ma is mondanivalóval bír a meditáció során támasztott nehézségeinkhez, így úgy gondolom, hogy e formában alternatív „imádsági” módszer lehet számunkra Szent Terézia és Szent János példája alapján.
Mit jelentett a Szentírás az első karmeliták számára, és mit jelenthet számunkra? Elsősorban az imádság forrása, legyen az inspirációja, gondolati forrása (mivel és hogyan kell imádkoznunk) és teológiai alapja, vagy mint a „Isten válasza” lehetősége (amit nem értek annyira úgy, hogy a Szentírást nyitogassuk véletlenszerű helyeken a vágyunkban, hogy megtudjuk Isten válaszát egy konkrét kérdésre, mint inkább, hogy Isten „Te” keresése a bibliai teológia egészen), a Szentírás kontextusában, a Szentírás szellemében).
Az imádságunk hitelességének ellenőrzése is – egy indikátor, objektív norma ahhoz, hogy életünk valóban a személyiségünk fejlődését és a Pánnál való kapcsolatunkat szolgálja, ne pedig deviáció, eltérés vagy deformáció.
Végül, inspiráció lehet a teljes spiritualitásunk megértéséhez és átéléséhez. Nemcsak lehetséges, hanem nagyon hasznos is a spiritualitásunk egyes elemeit (legyenek azok az említett archetipusok – Illés és Szűz Mária, kontemplatív imádság, az Isten jelenlétében élve, magány, csend, közösség vagy imaapostolság és imára vezetés) a Szentírás szellemében és bibliai teológia és bibliai spiritualitás tanulmányozásával fejleszteni és elmélyíteni.
És nem tudom befejezni másként, mint azzal, hogy magamnak és Önöknek is feltegyem a kérdést: mit tudok, mit akarok és mit élek át ebből?
