Karácsonyi ének
A istállóba szaladtam Jézushoz, a második isteni Személyhez,
szalmán szundikál a jászolban, ökör és szamár árnyékában.
Az öszvér és az ökör jó édes és szent őrzői neki,
testük melegíti őt, leheletük a megfagyott testére száll.
…
Így hát, a kezdetben kéri magának a leggyengébbek Megváltója a segítséget,
mert a bölcsek és hatalmasok és gőgösek alszanak, és nem kelnek fel az éjjel,
hogy láthassanak egy csillagot, és egy mezítelen gyermeket a jászolban,
aki a jászolnak bölcsője helyett és a szamár és az ökör dajkálja;
milyen király az, aki a szalmán sír a jászolban, vagy a vályúban
és lélegzik a magát tudatlan állatokra adó.
…
De nektek, jó állatok, hatalmas kegyelem adatott,
Máriával, a Szűzanyával és Szent Józseffel elsőként köszöntöttétek Urátokat.
…
Így hát hozzátok szaladtam, tudom, hogy közelebbi hely nincs a jászolnál,
és sírva nektek nyomulok (a fű illatával vagytok, mint a dombocskák)
és szemeimet a ti nedves jóságotokkal fordítom fohászkodva:
mikor felmelegítitek Jézust, engem is melegítsetek, engem is!
(Bohuslav Reynek /1892–1971/,
válogatás a Karácsonyi ének című versből, a Szomjúság című kötetből, 1921)
