Ezen a hegyen
csak akkor léphetsz fel,
ha mozdulatlanul állsz,
értsd meg!
Ez az út elvezet
egy csodálatos sivatagba,
ami végtelen
szélességben, messzeségben
kibővül.
Ez a sivatag nem rendelkezik hellyel,
és nincs ideje,
a létezésének saját módja van.
Az érintetlen sivatagon,
ahova az értelem teremtetett,
ahová soha nem lépett be,
s soha nem lép be,
azon a sivatagon van a Jóság:
Tudod, hogy van; de senki
nem tudja, mi!
Itt van, ott van,
közel és messze,
mélyen, magasan,
és mégis egyidejűleg
sem ez, sem az.
Lelkem,
menj ki! Ó Isten, lépj be!
Hogy egész létezésem
elmerüljön az Istenben, aki nemlét,
aki a meder nélküli folyó!
Ha futok előled,
Te hozzám jössz.
Ha elvesztem önmagam,
rád találok,
ó, felsőbbrendű jóság!
(a Mester Eckhartnak OP /1260–1327/ tulajdonított versek,
fiatal kori versek, IV, V, VIII)
