Marad a páratlan értékű élmény, hogy megtanultuk meglátni a világ történetének nagy eseményeit egyszer a kiszorítottak, gyanúsítottak, azok, akikkel rosszul bánnak, tehetetlenek, elnyomottak és megvetettek perspektívájából, egy szóval a szenvedők nézőpontjából. Bárcsak ebben az időben ne emésztené fel a szíveinket a keserűség vagy a irigység, hogy új szemmel láthassuk a nagyot és a kicsit, a boldogságot és a boldogtalanságot, az erőt és a gyengeséget, hogy a nézőpontunk a nagyság, emberiesség, jog és irgalom iránt világosabbá, szabadabbá és megvesztegethetetlenné váljon; igen, hogy a személyes szenvedés megfelelőbb kulccsá, termékenyebb elvé váljon a világ megismeréséhez és cselekvő szempontjává, mint a személyes boldogság. Most azon múlik, hogy ez az alulról jövő nézőpont ne pártoljon azokhoz, akik örökké elégedetlenek, hanem hogy a jogainkat a életnek (1) minden dimenziója alapján, ami valójában a „felül” vagy „alul” fogalmán kívül áll, és így támogassuk azt.
(1) „jogot adni” az életnek, ma már szinte eltűnt kifejezés, amely igazságosan adja, elismeri az életnek, ami jár neki, teljes mértékben igazságosan élni a helyzetünkben, érzékenyen és figyelmesen eleget tenni a kötelezettségeinknek. (megj. szerk.)
(Dietrich Bonhoeffer /1906–1945/,
befejezetlen vázlat a 1943-as év küszöbén írt Gondolatok szövegéhez,
a Hitler hatalomra jutásának tizedik évfordulójára;
idézve Dietrich Bonhoeffer, Ellenállás és odaadás, Levelek a börtönből. Kalich 2023)
