Ma ma 400. évfordulóját ünnepeljük annak a legjelentősebb ukrán szentnek, Szent Josafát Kuncewicznak a vértanú halála, aki a legfáradhatatlanabb híve volt az egyház egységének és a Rómával való egyesülésnek.
A keresztények tényleges egységéhez, akik a múlt században élték életüket egykori Szovjetunió területén, a totalitárius rezsim gyakran akaratlanul és hatékonyan hozzájárult, amikor a koncentrációs táborokba együtt küldte az ortodoxokat és a katolikusokat minden rítusból.
Piusz XI. pápának a „Ecclesiam Dei” enciklikája, amely pontosan egyszáz éve (1923. november 12-én) került kiadásra, Josafat vértanú halálának háromszázadik évfordulóján, tükrözi a 1917. októberi bolsevik forradalom következményeit Oroszországban, a polgárháborút és a vallási üldözést az újonnan alapított Szovjetunióban (1922), amelybe erőszakkal beletartozott Ukrajna és Fehéroroszország egy része is. Ebből az enciklikából idézünk:
Szent Josafát vére, akárcsak háromszáz éve, most és különösen most a béke ígérete és az egység pecsétje. Azt állítjuk, hogy különösen most: hogy a sajnálatos szláv országokat, amelyeket zavargások és felkelések háborgatnak, a féktelen és könyörtelen harcok vére árasztotta el. Úgy tűnik, halljuk annak a vérnek a hangját, „amely hangosabb, mint Ábel vére”, látjuk, hogy vértanúnk hogyan fordul szláv testvéreihez, és Jézus szavaival kiált hozzájuk: „Sajnálom a sokaságot. Olyanok, mint a pásztor nélküli juhok.” Valóban, mennyire szánalmas az állapotuk, mennyire borzasztó a szorongásuk! Hányan vannak, akik elűzettek szülőföldjükről! Hány vérontás és megcsonkított test, hány lélek pusztulása! Amikor most a mai csapásokat nézzük, amelyek a szlávokat sújtják, és amelyek bizonyára nagyobbak, mint azok, amelyek fölött Szent Josafát a maga idejében sírt, számunkra rendkívül nehéz megfékezni a könnyeket, amelyek szívünk atyai szívéből törnek elő.
Akkor, hogy enyhítsük ezt a hatalmas nyomorúságot, sietve próbáltunk segítséget vinni a szükséget szenvedőknek (…). De nem tudtuk megakadályozni az egyre növekvő támadásokat az igazság és erény ellen, a vallási érzések minden meggyalázását, a keresztény nép, papjaik és püspökeik bebörtönzését és sok esetben véres üldözését. (…)
Ahogyan szükséges, hogy a keleti elidegenedett testvérek félretegyék a régi előítéleteket, és megpróbálják megismerni az egyház valódi életét, anélkül, hogy a római egyházra hárítanák a magánszemélyek hibáit, amelyeket az maga is elítél és próbálja kijavítani, úgy a latinoknak is próbálniuk kell jobban és mélyebben megismerni a keleti keresztények történelmét és szokásait, hiszen éppen ebből a bensőséges ismeretből származik Szent Josafát apostoli munkájának hatékonysága.
Az enciklika szövegét két személyes emlék illusztrálja. Az ortodox kolostor komplexum a Szolovetsky-szigeteken, ahol a szovjet önkény „különleges rendeltetésű tábort” alakított ki, a szív egységének igazi helyévé vált. 1920 és 1939 között több mint egymillió fogoly ment keresztül a szolovetski gulagon…
Este hajónk megérkezett a Szolovki-szigetekre. Kivettek minket a partra, és így huszonöt év után újra megláttam ezen a szigeten a mesei szépséget [a kolostor huszonöt évvel ezelőtt keresett zarándokhely volt]. Istenem, de megváltozott! Most már nem volt látható semmiféle kupola, sem kereszt, és minden szürke, mintha a Kremlből jött volna… De még ebben a zord jelenetben is új, ünnepélyes szépség rejlett, talán még fenségesebb és lelkesítőbb, és a hosszú, dicsőséges múltról és a töviskoronáról a végén beszélt…
A Szolovki-szigetek a szerencsétlenek királyságai. A durva, frissen festett templom falára hatalmas siluettot festettek egy modern városról, darukkal, füstölgő kéményekkel és repülőgépekkel; mindent egy nagy vörös csillag uralt. A város fölött egy piros betűs jelszó állt: Éljen a szabad és boldog munka!
A munka megpróbáltatásait katolikus püspök osztozik, aki még fiatal, és egy öreg, vézna és nyurga ortodox püspök, aki fehér szakállal rendelkezik, de nyilvánvalóan fiatalabb lélek. Mindketten maguk előtt tolják a kocsit a rakománnyal… Akinek egy napon szerencséje lesz, hogy visszatér a világba, tanúskodnia kell arról, amit most itt látunk. A korai keresztények tiszta és autentikus hitének újjáéledését, az egyházak egységét a katolikus és ortodox püspökök személyében, akik egyetértenek és egységesek a szeretetben és alázatban.
(Pius XI. enciklika, Ecclesiam Dei, 1923. november 12., cikk 15.16.19;
emlékek A. Riccardi könyve nyomán, A vértanúk évszázada, I. fejezet – a „szovjet” évszázad)
