P. Jindřich Zdeněk Charouz, O.Praem.
Évvel ezelőtt emlékeztünk meg a boszorkány Károly Felix halálának 300. évfordulójáról, aki létrehozta a zarándokhelyet Kostelní Vydrén. Ebből az alkalomból rendezett eseményeink közé tartozott a Jézus Nevének templomában Telčben tartott ünnepi szentmise, amelyet Jindřich szeretett premonstráta történelmi előadása követett. Jelenleg bemutatjuk Önöknek az átiratát, amelyet P. Jindřich még javított és kiegészített.
Ha a Slavaták Chlum és Košumberk közötti utolsó férfi utódjáról fogunk beszélni, nem mentesülhetünk a Slavaták alaposabb megismerésétől, és arról, hogy P. Károly Felix számára mit jelentett a döntése, amelyről később lesz szó.
A Slavaták a legidősebb és legelőkelőbb cseh nemesi családok közé tartoztak. A történészek a forrásokban a 11. és 12. század fordulójára nyomozva találtak egy Bleh nevű urat, aki a Litoměřice környékén élt. A családja még rokonságban állt Bl. Hroznatával is, aki a keresztes hadjáratra való indulása előtt, ahonnan végül idő előtt visszatért, örökölt Blehnek egy vagyont Litoměřice környékén. A Bleh utódai a 13. század folyamán elköltöztek a Čáslav környékre, ezért Chlum és Košumberk néven írták magukat. Az a Chlum nem messze Číhoštětől található, míg Košumberk egy közismert zarándokhely Vysoké Mýto közelében.
Nem fogom itt felsorolni az összes Slavatát, akinek a nevét a történelem alatt találkozhatunk, csak megemlítem, hogy az egyik Slava, János, kísérte Husz Jánost Konstanzba.
Talán a legjelentősebb és legismertebb tagja ennek a családnak Vilém Slavata volt, aki 1572-ben született és 1652-ben hunyt el. Ő nem katolikusként született, hanem áttért a katolikus hitre, és vallási buzgóságában és intoleranciájában felülmúlta összes kortársát, akik régi katolikus családból származtak. Ez nem meglepő, sokszor megesik, hogy a "térítő rosszabb, mint a török". Rudolf II. és II. Ferdinánd császárok alatt Vilém Slavata a földhivatalokban emelkedett, végül legfelsőbb bíró lett, és a cseh királyság helytartóinak egyikévé nevezték ki. Igaz, hogy a hivatalában óvatosabb volt, mint a császár tanácsadói, akik Bécsben tartózkodtak, de ez semmi jót nem hozott neki. 1618. május 23-án őt és Martinicot kidobták a Prági vár ablakán. Ekkor megsérült a feje. Az ilyenkor Fontos, hogy a fejsérülés nem mindig jelenti a végzetet, de sok vérrel jár, ami nagy mártírrá tette. Emellett arról is beszéltek, hogy az ablakon való zuhanást sértetlenül túlélte, mint hatalmas csodát.
Biztos, hogy a fehérhegy-i csata után ő volt az egyetlen cseh, aki a kegyetlen büntetések mellett érvelt, beleértve a régi rendi alkotmány eltörlését. Ezek a büntetések nem egyesek ellen irányultak, hanem az egész ország, a Cseh Királyság ellen. Később felismerte, hogy hozzájárult ahhoz, hogy a cseh nemesek leállítsák a kormányzást Csehországban. Itt bizonyos irónia teljesült, mivel ő maga szívből szerette hazáját és a cseh nyelvet. Teljesen érthető, hogy mivel Vilém Slavata a fehérhegy-i csata előtt fokozatosan emelkedett a földhivatalokban, így a csata után - a mártír aurájával - még magasabbra emelkedett. Még az Aranygyapjas Rend tagja lett. Idős korában tizennégy kötet emlékiratait írta, amelyek megmaradtak. Ezekben felidézi életét, politikai tevékenységét. Bár emlékiratai természetesen teljesen személyre szabottak, kiváló információforrást jelentenek az adott korra.
1602-ben, tehát jóval a fehérhegy-i csata előtt, Vilém Slavata feleségül vette Ladislava Otíliát Hradec városából, és a házasság harmincegy évnyi tartama után 1633-ban megözvegyült. A történelmi könyvekben a híres úr megítélése meglehetősen vegyes, de mindannyian egyetértenek abban, hogy igazságos és önzetlen volt. Azonban fanatikus is volt, így vele nem lehetett könnyen tárgyalni. De más fanatikusokkal ellentétben legalább igazságos és önzetlen volt.
Vilém Slavata két fiút hagyott hátra: Adam Pavelt, aki nem volt gyermek, és nem is volt rá lehetősége, mert a felesége az esküvő után röviddel megszökött tőle. Adam Pavel 1657-ben hunyt el. A második fiút Jáchim Oldrichnak hívták, és 1629-ben feleségül vette Meggauvai Fransiskát. 1645-ben hunyt el, és Françoisval négy fiúgyereke született: Ferdinánd Vilém, Ján Jiří Jáchim, František Leopold Vilém és Jan Karel Jáchim. A legidősebb fiú, Ferdinánd Vilém 1673-ban hunyt el, utána négy lánya maradt. Ján Jiří Jáchim 1689-ben hunyt el, utána három lánya maradt. A Slavaták család a kihalás szélén állt, hiszen már csak két uruk maradt, mindketten papok voltak. Leopold Vilém a passaui kanonok volt, míg Jan Karel Jáchim boszorkány karmelita. És mi most? A pápa egy különleges engedélyével Leopold Vilém 1690-ben megnősült, és 1691. január 26-án, alig egy évvel később 52 éves korában meghalt. Rövid házassága alatt nem tudott utódot nemzeni. Így a családban egyetlen férfi maradt - Jan Karel Jáchim. Ő viszont úgy döntött, hogy nem adja fel a karmelita hivatását. Most neki fogunk szentelni figyelmet.
Mielőtt alaposabban rátérnénk Ján Károly Jáchimra, meg kell beszélnünk, mit jelentett ez számára, amikor 51 éves korában egyszerre kellett eldöntenie, mi legyen tovább. Tehát: sokszor kell dönteni az embernek. De valószínűleg senkinek sem akad el a kezében egy egész család sorsa. Ez teljesen összehasonlíthatatlan azzal, amit ma átélhetünk. A nemesi család kihalása - ráadásul hét évszázados létezése után - nem volt egyszerű dolog. Már az elején mondtam, hogy a Slavaták az egyik legelőkelőbb cseh család volt.
Beszélni szoktak az arisztokráciáról. Mi hajlamosak vagyunk a szót különböző jelentésekben használni. De ha tárgyilagosak akarunk lenni, először is tudomásul kell vennünk, hogy az arisztokrácia nem ugyanaz, mint a nemesség. Ezek nem szinonimák. A nemesség valamivel más. Az arisztokrácia, szó szerint lefordítva, azt jelenti: a legjobbak uralma. A nemesség körében csak a csúcsokat lehet arisztokráciának nevezni. A hercegi családokat. Nem feltétlenül a leggazdagabbakat, hanem - ha így tetszik - a legtehetősebbeket. Jó mélyen el kell gondolkodnunk azon, mit is jelentenek ezek: a nemesség és az arisztokrácia. A "nemesség" megnevezés abból származik, hogy ők voltak a nemesek vagy dicsőségre méltók, akik bizonyos tulajdonságokkal rendelkeztek. Feltételezték, hogy a nemesi családban a tulajdonságok öröklődnek. A nemesi családokban ez a tudat is megmaradt: a felelősség tudata - az Isten előtt vállalt felelősség - azért, amivel megbízták őket.
Ne lássunk ebben valamilyen ostoba büszkeséget a nemesi címer vagy a választás (melléknév) terén. Ők gyakran egy "Isten és emberek által elfeledett" falucskába írták magukat, ahol öt ház állt, és ez történt, hogy később még hercegi címeket is kaptak. Még ekkor sem tagadták le a származásukat, hanem híven tartoztak hozzá. Ebben pedig hatalmas szerepet játszott magának a felelősség tudata. Ez valami, ami valószínűleg a mai ember számára idegen. És attól tartok, hogy ez nagy hiba.
A nemességen belül is csak a legtehetősebbek - valami élvonalbeli - jelölhetők arisztokráciának. Ezek a családok általában nagyon gazdagok voltak, mert nagy birtokaik voltak, amelyeket nem volt célszerű felosztani, hogy megőrizzék a pozíciójukat vagy a család nevét. A családfő, a család feje "uralkodó" címet viselt, pl. "a rožmbergi ház uralkodója", vagy "a hradeci ház uralkodója". Amikor a hradeci urak kihaltak, a "hradeci ház uralkodója" címe a Slavatákra szállt. És most hirtelen a hradeci ház uralkodója egy döntés előtt áll: kihalni, vagy megpróbálni megmenteni a családot? Mi fontosabb: szerzetesnek maradni, vagy megmenteni a család fennmaradását és nevét? Mi a fontosabb?
Az arisztokrácia mellett a korabeli társadalmi rangsort a különböző közepesen gazdag nemesek, majd mindenféle elszegényedett lovagok, sőt sok más nemesek alkották, akik hirtelen megjelentek a fehérhegy-i csata után. Egyrészt a legkülönfélébb katonák, akik beérkeztek az országainkba, másrészt az elszegényedett nemesek, akik az egész Európából érkező csődöt szenvedett emberek voltak. Ezen túlmenően akkoriban a "címárinfláció" következett be. A legkülönfélébb hivatalnokok kapták meg, akik kiemelkedtek bürokratikus munkájuk során és - enélkül nem lett volna lehetséges - volt pénzük (a megszerzett címet meg kellett fizetniük). Ez egy olyan ördögi kör volt, amelybe bármilyen helyről be lehetett lépni: a cím utat nyitott a hivatalhoz, a hivatal az újabb birtokhoz és a birtok újabb hírekhez és címekhez. Így mindig csak körbe járt...
A család vezetője, a család feje csak egy lehetett. Mit tehettek akkor a többi fiú? Számos lehetőség előtt álltak. Vagy közigazgatási karriert - vidéki vagy udvari hivatalokban - vagy katonai vagy diplomáciai pályát választhattak. Ez volt a legnehezebb, mivel nagy magántulajdont igényelt. A vezető képviselése és a saját föld képviselete tisztelet volt, de ezt magának kellett finanszíroznia. Ami kétségtelenül nem volt egyszerű. Aztán volt és egy egyházi karrierjük is. Nem sokkal korábban - a 16. század végén és a 17. század elején - több érdekes jelenség érvényesült nálunk. Először is, jezsuiták fenyegetéséről beszéltek, ugyanis jelentős hatással voltak a nemesi fiúkra, hogy belépjenek az egyházi szolgálatba. De éppen a legelőkelőbb családoknál nem volt elegendő fiú, ami fontos statisztikai tény. Ezenkívül ez a papi pálya is a származási csoporthoz kapcsolódott, mert a közönséges lovagok gyakran voltak papok akár a vidéki plébániákon is. Ők általában nem lettek kanonokok vagy püspökök. Ez a helyzet inkább kivételnek számított. A nemesek között - és fontos megemlíteni - nagy szerepet játszott az úgynevezett családi emlékezet. Valóban tudatában voltak gyökereiknek és annak, amit képviselnek, mit is jelentenek. A legjobb értelemben. Nem valami családi büszkeség, amelyben az emberek dicsérik magukat valamiért, amit valójában inkább elképzelnek. Itt a felelősség tudata játszott szerepet az ősök és a körülöttük lévők irányában, valamint a jövőért.
Mindezt tudni kell, ha beszélni akarunk az utolsó Slavatáról. Jan Karel Jáchym Slavata 1640-ben született. Hétéves korában az jezsuita kollégiumban kezdte el megszerezni az alapfokú oktatást, majd anyjával, Františkával Bécsbe került, mivel ő akkor a III. Ferdinánd udvarában a legmagasabb rangú dámaként dolgozott, és ő volt a császár fia, a későbbi I. Leopold nevelője. Jan Karel Jáchym 1654-1657 között élt ott, jövőbeli császár barátjaként, amely jelentősen hatott a két fiatal életére. Később Slavata jezsuita egyetemeken tanult: 1658-ban a bajorországi Ingolstadtban, majd 1659-ben, az úton tovább haladva Belgimában, Leuvenben. A dokumentumok alapján egyetlen szót sem tudott csehül. Apja nagy kedvelője volt a cseh nyelvnek, míg ő nem tudott egy szót sem csehül... De ez nem jelenti azt, hogy elárulta volna az országot, és nem szeretné azt!
És hirtelen óriási törést fedezünk fel élete történetében: a 60-as évek elején barátunkat, Slavata Jánost találjuk a boszorkány karmeliták noviciátusában Rómában, és 1663. július 11-én letette a híres (életre szóló) szerzetesi fogadalmat, és pappá szentelték. Szerzetesi neve Károly Felix volt, Szent Terézia után. A Santa Maria della Scala kolostorban dolgozott Rómában, az ottani boszorkány karmeliták között - ez egy érdekes templom, ahol a boszorkány karmeliták ma is megtalálhatóak. Ő szerzeti nevét Szent Terézia után kapta, és ebben a templomban őrzik a Szent Terézia jobb lábát, amelyet Spanyolországból kaptak, amikor a római kolostort megalapították.
Két jelenet a kápolna mennyezetén lévő festményről (a kápolna képe a 13. oldalon): a falusiak megmentik Károly Slavatát, egy angyal megerősíti őt a világmegvettetésről való lemondásában és a szerzetességbe lépésében.
Később P. Károly Felix a Szent Szilveszter és Szent Terézia kolostorban dolgozott Caprarolle-ban, Bracciano közelében, és ott találkozunk vele 1668-ban a Monte Virginio új karmelitánus remetesházának ünnepélyes megnyitóján Bracciano közelében. Nemcsak részt vett ezen a ünnepségen, hanem az ottani új közösség első tíz tagja közé tartozott. Részt vett az egész terület kiépítésében, édesanyja pénzén kapott szent Károly Borromeói kápolna építéséről. Néhány évvel később 1671-től a prágai boszorkány karmeliták kolostorának priorjául választották, később Bécsben szolgált, és 1674-ben a generális kapituluson a rend hat legmagasabb képviselője közé választották.
21010-ig a rend legmagasabb hatóságaiban tevékenykedett. Negyedszer választották generális prokurátorrá (a rend képviseletére a pápai kúrián), háromszor a generális definitorok egyikévé (a generális elöljáró közvetlen tanácsadója), és 1680-1683 között a rend generális elöljárója volt. Később 1695-1698 között a római tartomány provinciálisának is tevékenykedett. Végül 1710-től haláláig, 1712-ig, a Szent Pankrác szeminárium rektoraként dolgozott.
Teljesen érthető, hogy családi származásának köszönhetően, hogy barátsága a császárral, Leopolddal, valamint hogy a rend generális elöljárója volt, politikai szerepet játszott. Politikai szempontból elég ügyes volt, és véleményeit nem titkolta. Nyíltan támogatta a Habsburgokat, hogy a hivatali idejének lejárta után, a szokásos három év elteltével, már nem választották meg generális elöljárónak - éppen azért, mert túl hangsúlyosan és egysoldalúan mutatta be magát. Érdekes, hogy egy kontemplatív szerzetes így szerepelt a magas politikában. Ez nem volt rendkívüli abban az időben, és nem szabad elfelejtenünk, hogy a politikában is - a fennmaradt bizonyítékok tanúsága szerint - valóban kontemplatív szerzetesként élt. Többször is említik a történelmi dokumentumokban kardinális méltóságra jelölt jelöltként, többször is említik őt komolyan, mint a fontos püspöki trónok egyikének katáli jelöltjét, beleértve Prágát is - ami minden állítólagosan személyesen elutasított.
Slavata magas rangja a rendben felveti a kérdést, amelyre a fennmaradt források nem adnak választ, hogy valóban a saját akaratából került-e a rend élére, más szavakkal, érdekelte-e és törekedett-e erre. Ha mindent összehasonlítunk, a származása, amely a nemeseket az elsődleges pozíciókhoz orientálta, a születésével hozott adottságai, a képzése és minden más, elmondhatjuk, hogy e magas funkcióba történő választásának rendkívül logikusan értékelték a tudását, ahogyan azt kortársai megfogalmazták. Ha törekedett volna a hivatalokra, valószínűleg nem utasította volna el a püspöki és kardinális méltóságot. Így végül 1691-ben véglegesen az Isten, vagy ha úgy tetszik, a rend melletti elköteleződést választotta a család iránti kötelezettségei előtt.
Mint a rend generális elöljárója 1680 és 1683 között, 1682-ben a cseh karmeliták vizitálásakor Telčbe is ellátogatott. A látogatásának időszerű beszámolója a következőt mondja:
Február 11-én méltósága, a gróf úr (Jan Jiří Jáchym Slavata) Bécsből Telčbe érkezett, hogy ott töltse az éjszakát, és magával hozott egy rendkívüli,- a generális elöljáróját, Károly atya, a boszorkányok paptársát meg más pátresszeket, a hátoldalban.
Azt is meg kellett látogatnia Telč kör 1749-ik az idők fordulóját, de ilyen részletes beszámoló nem maradt ránk. 1709-ben pedig Telčben tartózkodása alatt megfelelt Gerhard Jindřich Butz úrnak annak a titoknak, amely a fények körüli zarándokhelyet jelentette, amelyek Kostelní Vydrén közelében jelentek meg, és javasolta, hogy fessenek egy képet Mária születéséről a falura néző dombra. A báró Butz ezt a célból egy kis kápolnát is épített, ahova P. Károly Felix Slavata személyesen helyezte el az új Mária-képet. És azóta Kostelní Vydré zarándokhely lett.
Még egy kápolna a Telč környékén is köszönheti kialakulását P. Károly Felixnek - a kápolna, a szent Károly Borromeus kápolna Váno közösségében, telelegendáriumokkal a fiatal nemes zuhanásával a farkasveremébe és a megmentésével, miután megfogadta, hogy az életét a Szolgálatnak szenteli. Ezidáig problémát jelentett az összes adatot egyeztetni a szakirodalomban, hogy ne ellentmondjanak egymásnak. Szerencsés véletlen folytán dr. Stanislava Novákot a jindřichhorvát archívumban találták egy 1660-ban P. Károly Felix által írt testamentumot, amely említi a rettenetes élményt a farkasverembel 1653. október 13-án, és kötelezi az anyját, hogy építsen egy kis templomot szent Károly Borromeus tiszteletére.
A Szent Károly Borromeus kápolna, amelyet ott építettek, ahol Károly Slavata a farkasveremében élt.
A legfontosabb dolog az esemény dátuma - Slavatának ekkor tizenkét éve volt, ami sok magyarázatot adhat a további életútjára. A szavát Istennek komolyan vette, de a környezete ezt gyermekes szeszélynek és zavarodott elmének tartotta. Ezért eljegyezték egy ifjú nemessel, Klára z Atamsuval, ezért 30 évnyi szerzetesi élet után választotta a kolostort a házasság helyett. Az is érdekes, hogy lehet, hogy kapcsolatban állt Szent Károly Borromeúval, aki egyike volt keresztapáinál és védőszentjeivel, és akinek az áldozatok a Braccianu és a Vano szentélye adta: éppen ez a szent, amikor 24 éves korában váratlanul a Borromeo-ház urakozója lett, a papságot választotta. A név és a vagyon rokonokhoz ment.
Túlzás nélkül hőstettnek tekinthetjük - Borromeóé és Slavataé. Gyönyörű példa és inspiráció, hogy keresésre és a valódi értékek felfedezésére bátorítsanak a mai életünkben.
