Sötét, átjárhatatlan sötétségben voltam, anélkül, hogy tudtam volna, honnan nézzek a fény sugara felé. Azt hittem, hogy mindenért én vagyok a felelős, és hogy semmi mást nem érdemlek, ezért folyamatosan ismételtem: Teremts bennem tiszta szívet, Istenem, és újítsd meg bennem az állhatatos szellemet! Ebben a gyötrelmes állapotban, amelyet még pontosan leírni sem tudok, senki nem volt, akire támaszkodhattam volna. Istent már nem találom, a hit világosságát is elvették tőlem, a remény és az érzékelhető szeretet eltűntek. Minden sötétség és kísértés nyomában félelem járt, hogy a hiányosságaim és kicsinységem miatt el fogom veszíteni a kongregációt. Erre azt mondtam: Uram, önmagamtól semmit sem tudok tenni. De még ha tudnék is, nem akarnám, hiszen nem vágyom másra, mint hogy bennem, fölöttem, körülöttem ... fiat voluntas tua. Ha a kongregációnak az én közreműködésemmel kell tovább folytatódnia, siettesd segítségem, fiat. És ha el kell hagynom a munkámat, és el kell jönnöm hozzád, attól félve, hogy velem együtt az is elvész, fiat. Ha azt akarod, hogy még egy ideig éljek, és tehetetlenül nézzem, ahogy összeomlik, amit felépítettem és amit elértem ... fiat. Igen, Istenem! Folyamatosan ismétlem, legyen meg, amit te akarsz ... fiat. ... Ha lehetséges, vedd el tőlünk ezt a poharat.
(Mária Terézia Scrilli /1825–1889/, részlet a naplójából)
