Távolodtam, távolodtam tőled, Uram, egyre inkább, és az életem…, az életem kezdett halál lenni…, és mégis megóvtál engem ebben a halál állapotában is… Éreztettél velem mély szomorúságot, fájdalmas ürességet, olyan szomorúságot, amit soha nem éreztem korábban… Minden este visszatért hozzám, amikor egyedül voltam a lakásomban…, néma és összetört állapotban tartott a úgynevezett ünnepek alatt… Átadtad nekem azt a homályos nyugtalanságot a rossz lelkiismeret miatt, ami ugyan aludt, de még nem halt meg. Soha nem éreztem olyan szomorúságot, olyan fájdalmat, olyan nyugtalanságot, mint akkor. Istenem, ez ajándék volt tőled… Egyáltalán nem sejtettem…! Milyen jó vagy! Mennyire megóvtál engem! Hogyan hoztál vissza abba a pillanatba, amikor még abban sem hittem, hogy létezel, hogy a szárnyaid alá vegyél!
(Charles de Foucauld /1858–1916/, La Dernière Place)
