P. Gorazd Cetkovský, O.Carm.
A ti beszédek átírására érkező pozitív visszajelzésetek a júliusi zarándoklat két beszédéről, amely a legutóbbi számunkban megjelent, arra ösztönzött, hogy hasonló módon a harmadik beszédet is megosszam. Ez az utolsó szentmisén hangzott el (kicsit érezni lehet rajta, ezért említem meg).
Testvérek és nővérek,
először is szeretném megmagyarázni, miért olvastunk a szertartás során olyan szokatlan ószövetségi olvasmányt (2Móz 2,1–10). Mózes élete ezen szakasza, ahogyan azt a Mózes második könyvében írják, elsősorban Isten csodálatos irányítását kell, hogy hirdesse: még a fáraó Izraelitákkal szembeni gyűlölete és kegyetlensége sem tudta megakadályozni, hogy Isten törődjön népével. És itt még egy irónikus árnyalat is felsejlik: amikor a fáraó azt akarja, hogy a Nílus vizeiben minden héber fiú meghaljon, éppen a vízben menti meg az egyiküket, aki ráadásul felnő a fáraó házában. Mondhatnánk, hogy majdnem fáraó unokája lesz. Biztosan „a fáraó lányának fia” volt – tehát adoptált fiúk. Én azonban ebben a szakaszban ki szeretném emelni két részletet, amelyeket észlelhettetek. Együtt szeretnénk elmélkedni a Szűzanya anyaságáról. Isten irányítása által Mózes kisfiú valójában az édesanyjával nevelkedett. Az idősebb nővérének köszönhetően, aki a Nílus partján állt, a megfelelő pillanatban azt mondta a fáraó lányának: „Megkeresek neked egy nőt, aki majd megszoptatja a gyermeket, és gondoskodik róla,” a fiú normális körülmények között nevelkedett az anyukájánál. Csak amikor már egy kicsit nagyobb lett, akkor az édesanyja átadta a fáraó lányának, és ő mint saját fiát nevelte. És ez annyit jelentett, hogy Mózes a lehető legjobb oktatásban részesült, ami abban az országban akkor lehetséges volt, hogy anyagilag is remekül el volt látva, stb. Így tehát Mózest olyan férfiként ismerjük meg, akit az emberi fejlődése során kettős anyai hatás ölelt körül, melyet magába tudott fogadni. Rendkívüli mértékben részesült anyai gondoskodásban.
Ezt választottam ki kiindulópontul a mi elmélkedésünkhöz. Mi itt, Kostelní Vydrín, a Kármelhegyi Szűzanya zarándokhelyére érkezünk, szentmiséket ünneplünk, imádkozunk – és minden szentmisén imáink megemlítik a Szűzanyát. És gyakran éppen úgy érezzük őt, mint Anyát. Nemcsak Krisztus Anyját, hanem a hívők, Jézus tanítványainak anyját is. Annak érdekében, hogy ez az Anyához fűződő viszony ne szokássá váljon, most erre szeretném irányítani a figyelmünket.
Először is tudatosíthatjuk magunkban, hogy az emberi kapcsolatok terén hogyan szokott lenni. Milyen az, amikor a gyerekeknek hiányzik az anyuka, amikor hiányzik az anyai vagy akár apai hatás? Amikor a család valahogy „nem működik”? Matějček professzor, aki nagyon ismert a családról és a gyereknevelésről szóló könyveivel és elmélkedéseivel, azt mondja, hogy az utóbbi időben sok minden megváltozott a családokban. Ellentétben őseink idejével – és ti, idősebbek, biztosan jól emlékeztek erre, és tisztán tudjátok ezt érzékelni – a család elveszített némely funkciót. Az egyik ilyen a „termelési” funkció. Régebben a család egyfajta – kissé ügyetlenül megfogalmazva – termelő egység volt, ahol mindenki közösen dolgozott (a földeken, a műhelyben), hogy legyen miből megélni. A család régen – a legősibb időkben – gyakorlatilag az egyedüli oktatási intézmény volt: itt tanult az ember az életről és arról, hogyan kell az élethez viszonyulni. Ezen kívül védelmi funkciót is ellátott, és mondhatjuk, hogy „biztosító” funkciót is. Ezt bizonyosan máig megtartotta – ott, ahol a tágabb család együtt tart. Tehát amikor valakit baleset ér, az egész család mobilizálódik és próbál segíteni.
Ezek a családi funkciók ma mintha jelentősen háttérbe szorultak volna, és két funkció emelkedik ki.
Elsőként: a családnak megbízható érzelmi hátteret kell biztosítania az ember számára. És ezt mindenkinek, aki a családot alkotja. Otthoni biztonságot, kölcsönös bizalmat, olyan teret, ahol senki sem támadja meg egymást, ahol bizalom van egymás iránt, ahol mindenki igyekszik megbékélni. Ez nagyon fontos mindannyiunk számára.
A családnak van még egy funkciója, amely különösen a gyerekeket érinti: a család felkészíti őket a tágabb társadalomban való életre. Hogy a családban világra jövő gyermek fokozatosan képes legyen az életre, hogy később elhagyhassa ezt a családot, és felépíthesse a saját családját.
Biztosan észrevehettétek ezt a környezetetekben (és a szakemberek tudnának erről szakértően beszélni, és valószínűleg színes példákkal illusztrálnák a gyakorlatból), hogy mi történik, amikor a család valamilyen okból nem teljesíti ezeket a funkcióit. Milyen gyökértelen lehet egy ember, és hogy viseli ezt magával élete végéig. Mindannyiunk számára nagyon fontos, hogy családi környezetben élhetünk, hogy anyai és apai hatásban részesülünk.
Én, testvérek és nővérek, ezért beszélek erről ilyen részletesen, mert meg vagyok győződve arról, hogy a lelki téren ez – ahogy mondjuk – „ugyanaz halvány kékben”. A lelki téren is nagyon fontos számunkra egy ilyen háttér, és ezt már azzal is kifejezzük, hogy Istent Apának nevezzük, és a Szűzanyát Anyának tituláljuk. Az, hogy „apa” és „anya” szavakat használunk, magában hordozza annak nyilvánvalóságát, hogy Isten hatása, valamint a Szűzanya és a szentek hatása az életünkre valójában hasonlóan érezhető, mint a szülők hatása.1 Az Isten nem elégszik meg azzal, hogy a mi apánk, hogy a mi teremtőnk, hanem elküldte Fiát, aki emberré lett, mint mi, hogy Isten teljesen látható és közvetlenül tapintható legyen a számunkra. Hogy a mi Urunk Jézuson láthassuk, milyen nagy Isten szeretete irántunk, Isten érdeklődése irántunk. És amikor ez a Fiú, „aki asszonytól született” (Gal 4,4), értünk feláldozta magát a kereszten, ahogy a evangéliumban hallottuk (Jn 19,25–27), ebben a pillanatban ő azt a nőt, akitől emberi életünket vette, nekünk adta anyának. És Jánosban azt mondja minden hívőnek, minden tanítványának: „Ez a te anyád...” Tehát: Tartsd magad hozzá. Ez a te anyád. – És Máriának azt mondja: „Ez a te fiad,” vagy – ha kiterjesztjük: „Ez a te lányod.”
Tehát az, hogy mi Szűz Máriát anyának nevezzük – és itt ezen a zarándokhelyen háromszáz éve így tiszteljük – nem valami önkényes dolog, hanem hivatkozhatunk arra, hogy Jézus szándékosan adott nekünk Máriát, hogy ő számunkra anyai hátteret biztosítson, hogy legyen az anyánk. Ahogy van édesanyánk, aki életet adott nekünk. Ahogy van földi apánk, és Istenben van „mennyei apánk”. Hasonlóképpen Jézus is azt kívánja, hogy Mária belépjen az életünkbe, és jelen legyen benne. És ő ebben a szóban is használja az „anya” szót. Tehát így van nekünk Szűz Mária adva. Jézus ezt nem kellett volna megtennie, de szándékosan így adta nekünk Szűz Máriát anyaként – hogy ezt az anyaságot és anyai hátteret még inkább megtapasztalhassuk...
Most pedig – hogy lehetőleg tömör maradjak – ezeket a gondolatokat élesebben kiemelem: itt ezen a zarándokhelyen mint olyan emberek gyűlik össze, akik Istenre mint mennyei apára hivatkoznak, és akik Máriát anyának nevezik. Hiszünk abban, hogy itt találkozást élünk át velük: hogy Isten itt van, és hogy itt valamiféle „közelebb” van, mint máshol, különösen a közös imánk által. És hisszük, hogy ez az imaközösség a Szűzanyával való közösséget és találkozást jelenti, amelynek különleges ereje van... De innen el fogunk menni. Egy óra vagy néhány óra múlva már otthon leszünk. Holnap sokunk munkába megy. Visszatérünk a szomszédok közé, az emberek közé, akik nem hisznek Istenben, vagy nem vallják magukat hozzá, és Máriához hasonlóan nem vallják magukat hozzá.
A gondolat, amelyet szeretnék elmondani nektek, testvérek és nővérek, így hangzik: mi azok vagyunk, akik az életünkben több apai figyelmet, több anyai gondoskodást tapasztalunk, mint a körülöttünk lévő emberek. Nekünk – most itt az eucharistia alatt, de más módokon is, amikor Istenhez vagy a Szűzanyához imádkozunk – több apai és anyai hátteret kapunk, mint azoknak az embereknek, akik körülöttünk vannak. Ha nagyon éleslátóan fogalmazhatok, feltehetjük a kérdést: „Ez látható az életünkön, vagy ez látható lesz az életünkben?” Ahogy már nehezen körvonalaztam, a szakértők azt mondják, hogy a gyerekeken nagyon jól látszik, hogy az a gyermek, akit előttünk látunk, rendelkezik-e édesanyával és édesapával, tehát hogy van-e olyan környezete, amelyben biztos lehet magáról, még a gyengeségei és hibái mellett is, vagy hogy ilyen környezete nincs. Az a gyermek, akit az anyjával találkozott, akire figyel, és az, aki magányos mint a fa a kerítésben! És mi azok vagyunk, akik – most ezen a helyen is – találkozunk édesanyánkkal, Máriával, akik hozzáfordulunk és előadjuk neki ügyeinket és kéréseinket. (Ugyanígy tudom ezt vonatkoztatni a mennyei Apuhoz fűződő viszonyunkra is, amely Krisztuson keresztül valósul meg az eucharistia titka alatt.)
Tehát itt összegyűltünk mint az emberek, akik nagy alapokat kapnak. És jó, ha ezt észben tartjuk, és valahogy „belemerülünk” ebbe. Amikor így gondolkodtam, rájöttem: érdekes, első pillantásra úgy tűnik, hogy éppen fordítva van. Gyakran a családokban a hívő családtagok általában az idősebbek. Tehát: úgy tűnik, hogy azok, akik „több életet” és több életerőt hordoznak magukban, a fiatalabbak. Mi a családban lassabbak és habozóbbak vagyunk, míg a másik oldal “életfullánkként” jelenik meg. Néha az is bonyolítja a helyzetet, hogy mi, mint idősebbek, különféle régi szokások kísértésének tesszük ki magunkat, és visszaemlékezünk, hogyan volt régen, míg a fiatalabbak, akik nem igazán hivatkoznak Istenre, éppen ellenkezőleg, sokkal erősebb kapcsolatban állnak a jelenléttel. És azt mondják nekünk: „Most kell élni!” És: „Ma így és így csinálják... én ezt fogom követni!...” Vagy – ami még súlyosabb – ők sokszor úgy tekintenek ránk, hogy mi a hitünkkel valójában korlátoltak vagyunk. Rengeteg dolgot nem tudunk megtenni, mert azokat megtiltották nekünk, míg más dolgokat meg kell tennünk, mert ezeket előírták nekünk. Tehát nem szabad megtenni ezt vagy azt, mert ez a Tízparancsolat ellen van, és imádkoznunk kell, és mennünk kell a templomba... És az nekik korlátozott szabadságnak tűnik. Az, ami valóban a „teljes élet” valahol máshol van, mint amit mi csinálunk... – így nézhetik a hitetlen emberek. De testvérek és nővérek, ma szeretném hangsúlyozni nektek: ha itt ezen a zarándokhelyen találkozunk a Szűzanyával, és imádkozunk mennyei Atyánkhoz, akkor ennek úgy kell működnie az életünkben, hogy mi olyan emberek legyünk, akik teljességgel élik az életet! Teljességgel élni. Másként, mint ahogyan azt egy fiatal vagy egy gyermek csinálja, aki „tombol” az élettel, de az sokkal felületesebb... Ezzel az átgondolással szeretnék segíteni nekünk, hogy elérjük azt a mély belső életet, amely most nekünk itt átadatik, és hogy mélyen „belélegezzük”. Hisszük, hogy ha most tényleg odaadjuk magunkat Istennek, ha ránézünk a Szűzanyára is arra, hogy ő hogyan élt (beleértve azt a helyzetet is, amikor a kereszt alatt állt), ha a Szűzanyának mindenünket rábízzuk, ha így éljük meg ezeket a megáldott pillanatokat ezen a zarándokhelyen, akkor valóban úgy távozunk, mint akik belsőleg tele vannak élettel.
És ez az élettel való telítettség ki fogja szorítani a szívünkből bármilyen lustaságot, bármilyen érdektelenséget a mások iránt vagy a körülöttünk zajló eseményekkel kapcsolatban. Ha itt találkozunk a mennyei Édesanyánkkal, ha Istenhez imádkozunk Atyaként, olyan emberek leszünk, akik nem passzívak, hanem aktívak. Olyan emberek leszünk, akik nem valami megfeszítettek, akik nem „megfertőzöttek” valamivel, és nem elégedetlenek, hiszen Isten a mi rólunk való gondoskodásával – a Szűzanyán keresztül is – elegendő erőt ad, hogy különböző akadályokat leküzdjünk, hogy különböző bánatokat megemeljünk. Ha ezzel a Szűzanyával mint Anyával való találkozót tapasztaljuk meg, akkor nem tudunk elhagyni ezt a helyet, mint akik hidegek, befelé fordulóak, önzők, akik csak azokat hibáztatják, hogy nem járnak gyónni, miközben nem törődnek azzal, hogy a mások mit élnek át! Mivel szenvednek, miért szomorúak a fiatalok! Nem leszünk azt, aki kritikátlanul rabszolgái a fékezett személyes rossz szokásoknak vagy a környezetünkre jellemző kórságoknak, hanem rendkívül szabad emberek! Ha ezen a helyen élvezzük a Szűzanyával, mint Anyával való találkozásunkat, akkor belső gazdagodással kell távoznunk ezen a helyen. Mint egy gyermek, aki az anyukájával volt... Nem kell, hogy ez az érzések szintjén történjen, hanem a hit szintjén. Valóban olyan emberek vagyunk, akik belsőleg gazdagok. Még ha a Tízparancsolatot is megtartjuk, még ha imádkozunk is, és időnket olyan dolgokra szánjuk, amelyekre mások nem szánnak időt, mi belül gazdag emberekként távozunk ebből a helyből! És ez a gazdagság más síkon van, nem hasonlítható össze azzal, hogy kinek mennyi pénze, mennyi szabad ideje van, és mennyire vagyunk egészségesek...
Ha a végén ezeket a gondolatokat összefoglalom: különbség van és érzékelhető, hogy a gyerekeknek van édesanyjuk, és hogy az édesanya törődik velük, vagy éppen ellenkezőleg. Különbség van abban, hogy a gyerekeknek van háttere, vagy nincs. És ugyanúgy: ha mi erre a helyre jövünk, Máriát anyának nevezzük, ha Istenre Atyaként hivatkozunk, ha azt állítjuk, hogy ez fontos számunkra, hogy itt hátteret találunk, ha mindez valóban így van, akkor ez beáramlik az életünkbe és belénk lép... Ha ismét élesebben fogalmazom: elképzelhető, hogy a nagypapa, aki hazatér a zarándoklatról, több életet hordoz magában, mint a tizenöt éves unokája. Így előfordulhat, hogy egy középkorú ember, aki Istennek átadja a gondjait, imádkozik, rábízzuk az egész családot, az összes aggodalmát, és hazatér, belsőleg nagyobb életkedvvel tér vissza, mint egy fiatal, aki egészséges mint a fenyő, van pénze és barátai... – és még hiányzik valami! Az a mélyebb érzés, amit Mária mint anya ad nekünk, az, amit Isten mint apa ad nekünk. Legyünk érte hálásak, hogy távozunk erről a helyről ezzel a belső gazdagodással és megnyugvással, hogy mi gyermekei vagyunk annak, aki nagy, nagy háttérrel rendelkezik. Ne feledjük, hogy ide – Isten akaratával – vissza fogunk térni...
Ámen.
