Ami, Atya, nincs mit mondanom, mert a sötétség olyan sötét, a fájdalom olyan fájdalmas. Néha a fájdalom annyira összeszorít, hogy hallom a hangomat, ahogy kiált: Istenem, segíts nekem! Amikor a nővéreknek tanítom, hogyan tapadjanak közel Jézushoz, amikor arra tanítom őket, hogy mély, odaadó, személyes szeretettel szeressék Őt, vágyom, hogy képes legyek erre én is. Látom, hogy a nővérek, akik ott vannak előttem, szeretik Istent, úgy jönnek Hozzá közel, naponta annyira hasonlítanak Hozzá – és én, Atya, egyszerűen csak „egyedül” vagyok, üres, kizárva, egyszerűen nem kívánatos. És mégis, teljes szívem őszinteségével boldog vagyok, amikor látom, hogy Őt szeretik…
(Teréz anya, levél Neuner atyának, 1961. október 16.)
