A háború alatt a mi utcánkban tapasztalt bombázás után gyakran igyekeztem közel lenni Istenhez, és Őhozzá menekültem, mint ahogy azt egy misés antifóna mondja. Építőiparban dolgoztam. A németek fiatal technikusokat húztak ki különböző osztályokból a termelésbe. Ott az életért ment a harc … ha a kis alkatrészre kicsit erősebben rávágtak kalapáccsal, az ember nyakán a szabotázs lógott. Három hónapig csináltam ezt, és arra a következtetésre jutottam, hogy ha az angolok nem érkeznek meg, és nem rombolják le a Škodovkát, vége velem. A kémek figyelemmel kísérték a termelést, és feljelentették. Minden nap jött a Gestapo, és elvittek valakit. Csak nappali műszakban dolgoztam, de a termelés éjszaka is zajlott. Egyszer reggel olyan belső sürgetést éreztem: „Ma menj el az délutáni műszakra!” Így hát elmentem – és tíz órakor az angolok egy halom téglává zúzták a tüzérséget…
(P. Benedikt Holota OFM /* 1922/, Terveztelen tíz beszélgetés)
