A 300. évfordulóra a „Erősségek iskolája“ felfedezésére
P. Michael Plattig O.Carm.
300 évvel ezelőtt, 1693-ban Bambergben felfedeztek egy könyvet „Világos és egyszerű módja annak, hogyan kell belső imádságnak szentelni magunkat“ címmel. A könyv összefoglalja a „Touri reformáció“ imádságáról és spiritualitásáról szóló tanítást, amely a 17. században Franciaországból (Tours tartomány) indult, és elterjedt a régi obszervanciájú Karmelita Rendben, és egészen a mi korunkig hatott. A szerző, P. Hyacinthus a Matre Dei (Isten Anyjától) (1652–1723) teológus, novíciusmester, különböző kolostorok priorja és a felső-német Karmelita Tartomány provinciálisa volt, és ezt a könyvet útmutatóként írta a novíciusoknak, azaz a kezdeti imádságban lévőknek. A további kiadások (eddig öt német és három latin kiadás ismert) a „Új okos és tanulságos erősségek iskolája, amelyben módszerek és viselkedés van, hogyan kell belső imádságnak szentelni magunkat és hasznosan járni Isten előtt“ címet viselik, ezért a további szövegben a művet „ÉK“-ként (erősségek iskola) fogják rövidíteni. Az imádság iskola javaslatait, köznyelvünkre fordítva, teljesen aktuálisnak és időtállónak tartom, ezért szeretném ezeket röviden és válogatva leírni.
Az alapvető előfeltétel a szent jelenlétébe vetett hit, amelyre az ÉK Szent Pál szavait idézi az Apostolok Cselekedeteiből 17,28: „… benne élünk, mozgunk és vagyunk…“
Háromféleképpen különböztetik meg a szent jelenlétét:
Ezeknek a módoknak a gyakorlásához az ÉK különböző imádságformákat ajánl.
A képi jelenlétet az imádkozó a képzelete segítségével gyakorolja, képzeletben felidézi, hogy Jézus vele megy, hogy mellette áll, hogy kíséri őt. Ide tartozik a Szentírás olvasása, Jézus életéről való elmélkedés, annak a képe, hogy az események részese voltam. Az ÉK Terézia avilai tanítónőként utal a látásra. Ide tartoznak a karmelita rend szabályai is, amelyek a karmeliták szívére helyezik a Pán törvényéről (a Szentírásról) való gondolkodást, nap és éj, azaz folyamatosan (lásd: 7. fejezet), és abban a karmelita olyan emberként van leírva, akinek ajkán és szívében Isten szavának egész gazdagságában kell laknia, amelyből aztán formálhatja cselekedeteit (lásd: 14. fejezet).
Ezekben az elmélkedésekben nem csupán a képzelet tiszta termékeiről van szó, ahogy azt a direkciós (irányító) imádság módszere alátámasztja. Mindig arról van szó, hogy a saját tetteinkről elmélkedjünk a Szentírás szövegei alapján, és ezekből inspirációt és iránymutatást nyerjünk. P. Carlos Mesters O.Carm., exegeta Brazíliában, ezt a kifejező képet használja: a televíziónak antennára van szüksége, hogy éles képet kapjon, ahogy az életnek is a Szentírásra van szüksége, hogy éles és határozott legyen. A mozgás tehát ebben a nézőpontban az élettől a Szentírásig, és a Szentírástól az életig történik. A Szentírást nem lehet úgy felfogni, mint egy szakácskönyvet az „vessük be…” instrukció szerint, és nem használható egyszerűen vödrös ájtatos mondások gyűjteményeként sem, a folyamat így eléggé bonyolult, és adott esetben hosszadalmas, ezért türelmet és kitartást igényel. Ennek célja a Szentírás, az élet és Jézus üzenetének válaszai és inspirációi keresése a saját életemre. Nyilvánvaló, hogy nem minden szöveg, minden szó, minden esemény egyformán fontos, mindig csak azok a szövegek, talán sokszor csak szavak fognak meg, és lesznek megfelelőek, de ezek vezetnek tovább, ami fontos. Mivel (reméljük) folyamatosan fejlődünk, az aktuális bibliai helyek is változni fognak a fejlődésünk során.
Az ÉK tehát erről a Szentírásról, tele képekkel és élettel telin, a mi életünkbe való átviteléről szól. Ez egyfajta meditálás, amiről Máriánál olvasunk, ahol az áll: „Mária minden eseményt szívében megőrzött és gondolkodott rajtuk” (Lk 2,19). Ez a hitünk háttérbe szoruló eseményeiről, tényekről való elmélkedés, amelynek alapvető forrása a Szentírás. Az a meditáció, amely megállja a helyét drága technikák és tanítások nélkül, melynek tárgya a saját élet és tapasztalat. Az imádság során nem a testhelyzethez kapcsolódó imádkozás tudományáról van szó, hanem a zsoltárok és a Szentírás szavainak folyamatos zengéséről, valamint a Szentírásra való elmélkedésről, amíg az meg nem adja a végső életet adó levét, ami minden nap újra és újra.
A szent jelenlét gyakorlásánál az emberi értelem használatáról van szó, tehát inkább a gondolkodó tudásra vonatkozik, például a Teremtő megismerésére minden teremtett dologban és az ő hálás dicséretére. Arról van szó, hogy a Szentírás világossága előtt a mi életünk nagyobb összefüggésein elmélkedjünk, imádságban hozzáfordulva. Ehhez ismét irányító útmutatások, hálaimák, és rövid imák szolgálnak.
A direkció (= jól irányítani) keretein belül a cselekedeteim tudatosan valósulnak meg Isten színe előtt, cselekedeteim összefüggésbe állnak Isten üdvözítő cselekedetével. Ezen elmélkedés során kiderül, hogy cselekedeteim mennyire felelnek meg Isten akaratának vagy sem. Ez természetesen gyakran nehezebb és hosszadalmasabb, mint amilyennek tűnik, mivel Isten akarata, amely nap mint nap olyan világosan és nyilvánvalóan megjelenik, általában nem így van. Ennek ellenére megmarad a bizalom, hogy ha becsületes erőfeszítéssel, alapos megfontolással és felelős döntéssel Isten színe előtt eljárunk, helyesen cselekszünk, még ha később valami másra derülne is fény, és ebben az Isten akaratával való összhang keresésében a béke és a belső kiegyensúlyozottság növekszik.
A rövid imáknak, amelyeket a bölcsesség formulál, mindennap élesíteniük kell Isten jelenlétének tudatát, és folyamatosan emlékeztetniük kell az Ő részvételére ebben a folyamatos döntési folyamatban. Ezek a rövid imák ajánlottak a legkülönbözőbb napi helyzetek és események során, tehát a reggel felkelve, az munkába menet, munka közben, de akár bizonyos gondolatok, mint például öröm, félelem, szomorúság stb. közben is. Az ÉK az ilyen rövid imák forrásaként a saját szavakat ajánlja, azonban itt is meg kívánja szólítani a könyörgőt a Szentírás szavainak, különösen a zsoltároknak a szavaival, mert „Isten szava élő, hatékony és élesebb minden kétnél is élesebb kardnál; … a gondolatok és a szívek szándéka fölött bíró” (Zsid 4,12).
Mindkét gyakorlás során a könyörgő sokat tehet, képes a képzelőerejét és az értelmét használni, de a harmadik gyakorlásnál, a szív vonzalma mint akarat működése eltérő. A tényleges esemény, nevezetesen a szívből fakadó szeretet Isten iránt, amely boldogító és lángoló rövid imákban nyilvánul meg, Isten ajándéka marad. Az embernek kitartóan és türelmesen kell vándorolnia Isten jelenlétében, gyakorolnia kell ebben, hogy tapasztalgassa Istenet, de hogy miként, mikor és hol, azt Ő Önmagától kívánja.
A gyakorlás türelmet és kitartást igényel, a körülményektől függően mindig újra kezdetek fáradozásait is. Az ÉK ehhez ad néhány tanácsot. Ehhez az imádsághoz elegendő több jó gondolatot az emlékezetünkbe vésnünk, amelyek segítségével imádságokat fogalmazhatunk, röviden és nagy szavak nélkül.
Nagyon gyakran panaszkodnak az emberek, hogy imádságuk nem volt szent. Feltételezve, hogy nem csupán „elektromos bűn” történt, vagy hogy csak „óvatosságból” vallanak, nyilvánvalóan ezt a nem megfelelő szentelést értik imádságra, hogy az ember nem kncentrálódik kizárólag az imádságra, hanem a gondolgai elkalandoznak. Tekintettel arra, hogy a koncentráció az imádságra folyamatos feladat marad, és az imádságokra szánt időt is meg kell tartani, mégis azzal kellene szembenéznünk hagyományunk keretein belül, hogy a munka során, vagy akár a nap folyamán ezt nemcsak hogy nem, de nem is szükséges megvalósítani. Elég néhány jó gondolat, sőt, talán azokat a gondolatokat, amelyek látszólag eltérítenek minket az imádságtól, kellene imádságunk tartalmává tenni, ezeket Isten elé kell vinni éppen amiatt, mert ez éppen foglalkoztat minket; ha beszélünk Istenről az életünkről, ezek a gondolatok hozzánk tartoznak. Ugyanúgy, mint a mi jó szándékaink, hogy imádkozzunk, ahogyan a gondolkodás szárnyalásának is, úgy a mi gyöngeségünk, fáradtságunk és langyosságunk, szomjúságunk és képzelet hiányunk a mi imádságunkhoz tartozik, ha az teljesnek, állandónak és így a Szentírás lelkében szeretnénk lenni.
Az ÉK továbbá azt ajánlja, hogy egy gondolatra, egy szóra állandóan újra és újra fókuszáljunk a nap folyamán. Bizonyos szellemi művek, különböző szerzők által ajánlott közmondásgyűjtemények segíthetnek ezekben, azonban ezek csak emlékeztető segédeszközként szolgálhatnak és nem helyettesíthetik a Szentírás összefüggő olvasását vagy mélyebb szellemi szerzők olvasását.
Végül az ÉK figyelmeztet arra, hogy ebben a gyakorlatban ne alkalmazzunk semmilyen formájú erőszakot, sem magunk, sem Isten ellen. Isten jelenlétében való tartózkodás nem kényszeríthető, azt csak türelmesen lehet gyakorolni, és ha a gyakorlat nem működik, elegendő, ha Istenhez fordulunk, hogy a sikerért imádkozunk, az Ő lábaihoz helyezzük a jó szándékunkat, és ezáltal éppen bevonzzuk Isten jelenlétébe képtelenségünket, hogy mindezt elmondjuk.
A bevezetőben Hyacinthus a Matre Dei az imádságot és annak célját írja le: „A szent atyák általános véleménye, hogy a belső imádság a legjobb és a legérdekesebb eszköz, amivel a szabály tagja megszabadul számos bűntől, legyőzi a rossz szokásokat, csillapítja az indulatokat, túllép a kísértéseken, eljut a erényekhez és a lehető legrövidebb idő alatt eljut Isten szívével való egyesüléshez, amelyben a valódi tökéletesség rejlik. Ezért mondja Szent Terézia Avilai: „Az elmélkedés az egyedüli eszköz, amivel fel lehet emelkedni a bűnökből és az áldott állapot helyébe lépni”, továbbá állítja, hogy az elmélkedés a keresztény erények elérésének kezdete, igen. A keresztény élete az elmélkedésben rejlik, amely nélkül a keresztény, és különösen a rend tsztagja halott… Azonban ahol az elmélkedés szorgalmasan és folyamatosan történik, mondja Terézia, Isten kegyelmének és ajándékainak ajtói nyílnak meg; és mivel a végtelen jóság nem kíván mást, csak az, hogy kitöltse magát szívünkbe és egyesüljön velünk, elkerülhetetlenül az ilyen emberek nap mint nap egyre több erényhez jutnak, megtisztulnak a földi indulatoktól, megízlelik a mennyei édességet és így új emberré változnak, egyesülve Istennel.”
Forrás: Karmel-Kontakt, Kereklevél a baráti körnek
a karmeliták részére 51/1993, 4–5. oldal
Fordította Dr. Vojtěch Pola.
