Nincs szükségünk arra, hogy akaratunkkal utat vágjunk Istenhez. Az életünk örökre „Krisztussal Istenben elrejtve” van. Távolinak érezzük magunkat Istentől, de Ő közel van hozzánk, nem kell küzdenünk hozzá, inkább úgy van, ahogy a példabeszéd írja: „Amikor még messze volt, az atya meglátta őt, és irgalmában futva elébe ment, megölelte és megcsókolta.” A fiúnak tanult szavak: „Atyám, már nem érdemlem, hogy a fiadnak nevezzenek, vegyél fel engem, mint egyet a szolgáid közül,” már túl vannak az atya ölelésén, aki a házba kiált: „Rögtön hozzátok a legjobb ruhát, és öltöztessétek fel, adjatok az ujjára gyűrűt és lábára sarut!” Isten teljessége előkészületek nélkül hozzáférhető… A gyermek „előttétele” az atya karjába ugrás, miközben az Atya szeretete, azaz Isten akarata és érdekei minden sajátunk fölé kerekednek, ami bármilyen módon, akár akarjuk, akár nem, Isten előtt ismert, általa megtervezett és az Ő terveibe beillesztett.
(Hans Urs von Balthasar /1905–1988/, részlet a Keresztény meditációból)
