Kedves barátom Istenben,
nem számít, mennyire rossz vagy romlott, ha minden bűnöd megbocsátást nyert, egyesével és általánosan, az egyház tanítása szerint. Ha úgy érzed, hogy mindent megtettél, ami tőled telik, hogy megvalljad a bűneidet, és feloldozást kapj, akkor kezdhetsz a gyakorlással. Még akkor is, ha még mindig azt gondolod, hogy teljesen rossz és undorító vagy, és ha meggyőződésed, hogy a te éned csak akadály, és ez az érzés annyira megszorít, hogy szinte nem tudod, mit kezdj magaddal, akkor is tenned kell azt, amit mondok:
„Vedd Istenet, a jó és kedves Istent – ahogyan van, bármilyen torzítás nélkül – és tedd a sebesült énedre, éppen úgy, ahogy van most. Vagy, ha úgy tetszik, emeld fel beteg énedet, és próbálj meg minden vágyaddal és sóvárgásoddal Istenhez érni, aki olyan jó és kedves. Ne próbáld meg fontolgatni és aggodalmaskodva megvizsgálni éned minden egyes részét vagy bármely tulajdonságát, amit Istentől kaptál, akár egészséges, akár egészségtelen, kegyelemből vagy természetből, isteni vagy emberi.”
Biztosan a tévesztő és zabolátlan elméde azt fogja mondani, hogy ez a gyakorlat eredménytelen, és továbbra is zavarni fog, javasolva, hogy logikusan add fel az egészet, és inkább csinálj valami igazán praktikusat és hasznosat. Bár az ésszerű elméd haszontalannak, sőt néha egészségtelennek tartja ezt a gyakorlatot, és szeretné azt a lehető legrövidebbre zárni, ne hagyj fel vele. Mondd meg kritikus értelmednek, hogy hagyjon békén. (…)
A gyakorlat, amit ajánlottam, nagyon alkalmas, mert semmi, amit tehetnék, és semmi, amit a kutató értelmem elérhetne, nem hozhatna olyan közel Istenhez, mint ez az egyszerű, szinte észrevétlen tapasztalat: felajánlani Istennek saját létezésem lényegét.
(levélváltás, Anglia, körülbelül 1380, a feladó és a címzett ismeretlen)
