Terézia Avilai (1515–1582)
Most a Szentlélek segítségével elkezdünk beszélni a hatodik szobáról, amelyekben a már a vőlegénye iránti szeretettől megsebzett lélek sokkal buzgóbban keresi a magányt, és amennyire csak lehet, menekül minden elől, ami elvonhatja a figyelmét... De mondanom kell nektek, lányok, hogy nem kisebb próbák várnak ránk, amelyek ezután érkeznek, így biztosítékokra van szüksége, amelyeket átél, hogy el tudja viselni őket. Hasznosnak gondolom, ha néhány szenvedést leírok nektek, amelyeket tapasztalni lehet, és amelyeket nagyon jól ismerek...
Kezdjük a gyötrelemmel, amikor eljutunk a megijedt és tapasztalatlan gyóntatóhoz, aki semmiben sem biztos. Ha rendkívüli dolgokat lát, mindenben fél, mindent kételkedik, és mindent ördögi munkának vagy a melankólia következményének ítél, különösen amikor egy ilyen adományokkal megajándékozott lélekben felfedez valami hiányosságot (mintha azok az emberek, akiket Isten ilyen kegyelmekkel ajándékoz, angyalok lennének, ami nyilvánvalóan lehetetlen, amíg testben vagyunk)... Szegény lélek, akit hasonló félelmek gyötörnek, a gyóntatóhoz menekül... és ő elítéli; azután szorongásba esik, és nyugtalanság veszi át a hatalmat felette.
A hasonló lelkek további gyötrelmei – főleg ha hiányosak voltak – a gondolatok, hogy Isten egy ilyen megtévesztést enged meg büntetésül a bűneikért. Természetesen, amikor ilyen kegyelmeket kapnak, azokat valójában biztosnak érzik, és nem is kételkedhetnek benne, hogy nem Isteni Lélektől származnak; azonban mivel ezek a kegyelemnyilvánulások gyorsan elmúlnak, míg a bűn emléke megmarad, a gyötrelmük hamarosan újra kezdődik, különösen amikor hiányosságokat fedeznek fel magukban, amelyek sosem hiányoznak. Amikor a gyóntató biztosítja őket, megnyugszanak; de ha félelmet keltenek bennük, a gyötrelmük elviselhetetlenné válik, különösen, ha a lélek abban a kiszáradt állapotban van, amelyben úgy tűnik, soha nem gondolt Istenre, és a jövőben sem gondol majd rá...
Mit tehet a szegény lélek, ha ez az állapot napokig elhúzódik? Amikor imádkozik, úgy érzi, mintha nem imádkozna (ezt a vigasztalására mondom), mert nemcsak hogy nem érti az ima jelentését, hanem azt sem tudja, mit mond, még ha szájjal imádkozik is. A belső imádságról szó sem lehet: képességei egyáltalán nem hajlandók erre. De a magány is ártalmas számára, és ez annak ellenére van így, hogy nem tűri a társaságot, sem pedig azt, hogy valaki hozzá beszéljen. Így, bárhol is legyőzi, nem képes kívülről eltitkolni a bizonyos untatottságot és feszültséget, amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni.
Ez a vihar ellen nincs gyógymód. Várni kell Isten irgalmára, amely egyetlen szóval vagy bármely véletlen eseménnyel hirtelen el fogja venni az összes szorongást, amikor az ember ezt egyáltalán nem is várja. Akkor a lélek örömáradatot tapasztal, és annyira tele van nappal, hogy úgy tűnik számára, mintha soha nem lett volna sötétségben. Olyan érzése van, mint egy katonának, aki győztesen került ki egy borzalmas csatából, és hálát ad az Úrnak, hogy harcolt érte, és segített neki győzni. Maga mélyen meg van győződve arról, hogy nem harcolt, mert úgy tűnik, hogy minden védelmi fegyver, amivel védekezhetett volna, az ellenségei kezében van...
Rendkívüli dolgokról van szó, a gyötrelmekről és a lelki szorongásokról, amelyeket nem lehet meghatározni. A legjobb gyógymód, de nem azok eltávolítására – ilyen nem létezik – hanem hogy elviselhetővé váljanak, az a szeretet cselekedeteivel foglalkozni vagy más külső dolgokkal foglalkozni, és bízni Isten irgalmában, amely soha nem hiányzik azoktól, akik rábízzák magukat. – Mindig legyen áldott! Ámen.
(A belső vár, 6. lakások)
