„Sokkal inkább elfáradok, ha Istennek fájdalmat okozok, mint hogy Ő elfáradna az én megbocsátásomban.”
(Élet 19,13)
Egy erős motiváció, ami Teréziát a kolostorba lépésre ösztönözte, az volt, hogy „aggódik, hogy a pokol felé halad” (Élet, 3. fejezet). Úgy gondolta, „hogy a rend számára a legjobb és legbiztosabb”, hogy elkerülje ezt a veszélyt. Ekkor még nem tudta, hogy az ember ugyanúgy figyelmen kívül hagyhatja Istent a kolostorban, mint bárhol máshol – semmilyen „lelki program” nem óvja meg ettől.
A döntésének mögött rejlő motiváció nem volt más, mint puszta félelem, amely az Úr képéből fakadt, amely később közvetlenül Isten sértésének tűnt számára. Ez a hozzáállás pedig továbbá – ezt Terézia is felismerte – csak önámítást és képmutatást támogat, mert egy ilyen Isten iránt az ember nem hajlandó elismerni a saját szívének bűneit és ellentmondásait, elnyomja őket, vagy végül másoknál ítélkezik és ostorozza, ami benne rejlik; az ember megszabadítja magát a saját élete feletti felelősségtől, és azokkal tart, akik mindig másokban keresik a hibát.
Mi szabadíthat meg ettől a vallásos félelemtől, amely megfojtja az életet és elviselhetetlenné teszi az együttélést? Hogyan mentheti meg az ember magát mindezektől a „démoni Istenképektől”, amelyek még ma is embereket gyötörnek, és azt sugallják, hogy „megváltatlanok”?
Ezt az utat Terézia hosszú évek küzdelmei és szenvedései után találta meg. Az emberi Jézus nézésében, amelyre később annyira hangsúlyt fektetett a nővérek tanításában, egy másik Istennel találkozott. Az „ellenséges” Istenből baráti Istenné vált, akivel „gyakran és szívesen együtt volt”, és akiről tudta, hogy „szeret engem” (Élet 8,5). Ezen Isten előtt, akinek emberi arca volt Jézusé, a félelem helyét átvette a bizalom.
Ez még nem zárta le a tökéletlenségek és vétkek idejét. Terézia ezzel az igazsággal élt, hogy senki a földön nem válhat angyallá. Továbbra is el tudta fogadni emberi mivoltának ezt a tényét és együtt élni vele. Szabadulást hozott számára az állandó bűn előtt őrködő embertelen kényszertől, amikor felismerte: „Sokkal inkább elfáradok, ha Istennek fájdalmat okozok, mint hogy Ő elfáradna az én megbocsátásomban.”
Ma gyakran hallunk olyan ellenérvet, hogy egy ilyen irgalmas Istenkép inkább arra vezet, hogy az emberek ne számoljanak tetteikkel, és a következő mottó szerint cselekedjenek: Isten úgyis megbocsát, tehát mindegy, mit teszek. Nem ébreszt-e Terézia éppen egy ilyen hozzáállást? – Ő soha nem tudta elfogadni ezt a következtetést. Sem a félelem Istenétől, sem a gondolat nélküli „nagylelkűségtől” nincs köze Terézia Isten-tapasztalataihoz. Mert mindkét hozzáállás a hit hiányának, és végső soron a kapcsolattal való hiánynak a jele. Az ember, aki Istenben barátot talál, nem képes így gondolkodni. Nem teheti, amit akar. És bár az emberi gyöngeség és korlátozottság, ami a halálig megmarad, bármit is tesz szentként jogtalanul, bizalma mégis megmarad, hogy Isten megérti és nem haragszik. Tudja már a „boldog vétkét”, amelyről a húsvéti liturgiában énekelnek, amelyben a bizalom eltünteti a félelem sötétségét.
P. Thomas Rohr OCD
„Krisztus a konyhában is ott van, a lábasok között.”
(Alapító 5,8)
A keresztény hit történetei között huzamos félreértés húzódik, amely nem távolítható el: a „lelki élet” állítólag az az időszak, amelyet az ember imádságnak, szemlélődésnek és egyéb „lelki gyakorlatoknak” szentel – tehát egy napi idő, ami (általában viszonylag rövid) a munkával (feltűnően hosszabb) és a szabadidő keretét képezi. Eddig ez a gondolat jelen van a kolostori keresztények és a szellemi valamint világi állapot legnagyobb részénél. A következmények beérkeztek; gyakran mutatkoznak meg a gondonkban: „Mennyi időt kell szentelnem a lelki életemre ahhoz, hogy jó keresztény legyek?”, valamint abban, hogy a lelkes hívők „normális” részét a napi munkának mintha „Isten nélkül” töltenék...
Terézia a „Könyvében a megalapításról” megfogalmazott egy mondatot, amely világos és meghatóan erős választ ad a több évszázados teológiai kérdésre a ima és a munka helyes viszonyával, az „aktussal” és a „szemlélődéssel”: „Krisztus a konyhában is ott van, a lábasok között.” Amikor először találkoztam e szavakkal – egy idézet képeslapon, figyelemre méltó humorral – felragyogott számomra az igazság.
A szavaival Terézia akarta mondani a nővéreinek, hogy a „lelki életet” nem lehet az imádság és a szemlélődés óráira redukálni, hanem a hétköznap minden szélessége és teljessége lelki módon élhető át. Az írásaiban a „barátság Krisztussal” és a „belső imádság” kulcsszavai, amelyek közelítenek ezen életmód leírásához. Aki, mint ő, képes felfogni a hitet mint a kapcsolatok életét, és Krisztusban barátot és társát lát az úton, az azt tapasztalja, hogy a mindennapi „profán” munkát nemcsak imával kell körülvenni és Istennek „szentelni”, hanem Istennel is meg kell formálni. Hogyan lehet ezt megtenni, azt szívesen írta le Terézia „lelkem atyja”, János a Keresztelő, „Isten iránti szerető figyelemmel”:
Gondolok arra, hogy Isten itt van (még ha észlelésre rejtve is) – a „konyhában” éppúgy, mint a „imakápolnában” vagy a templomban – és Őrá fordulok, tudatosan mondom neki: „Te, Isten…”; időt töltök Nála imaidőszakokban, és vele dolgozom, meghozom vele a döntéseimet, vele együtt nevetek és vele sírok...
Terézia nem gondolhat másra, amikor egy szavát a hit hagyományából „belső imádságról” beszél. Ezen nem egy speciális imádkozási formát ért, például a szemlélődést, szöveges imát stb., hanem Istenhez „belső” tudatos közelítést, függetlenül a külső formától, akármely módszer szerint imádkozik; ez egy teljesen egyszerű „cselekvés” a lélek részéről, amelyet valójában minden ember könnyen végrehajthat, amely a imaidő alatt „imádság cselekvését” valódi imádsággá formálja, és a nap folyamán az életből és munkából „közösségi munkát” hoz létre...
Terézia talán arra nem gondolt, hogy nemcsak a kolostorában levő nővéreknél, hanem sok embernél ma is, bárhol főznek is, ezzel az apró mondattal egy új életmódhoz vezethet.
P. Reinhard Körner OCD
„Az imádság olyan, mint egy barátnál eltöltött idő…”
(Élet 8,5)
Sok embernek vannak nehézségei az imádsággal. Főleg a zavaró tényezők, az időhiány, a mindennapi élet stressze... Azt gondolhatnánk, hogy ez csak ma jellemző – zajos, nyugtalan és ingerekkel teli gyorsan pörgő időnkben. Ez csak részben igaz, mert a régi időkbeli hívők, köztük Terézia is, hasonló problémákkal küzdöttek. Szinte húsz éven át Terézia az életét „viharos tengernek” érezte. (Élet 8,2). Nagyon szenvedett ezen belső megosztottságtól és zavarodottságtól, amikor imádkozott: „Több évig nagyon gyakran figyeltem arra, hogy nehogy minél előbb elteljen az imaidő, amelyre kötelezve voltam; jobban figyeltem az órákra, mint más jó dolgokra; és nagyon gyakran jutott eszembe, hogy semmi nem nehezebb bűnbánat, mint összegyűlni és imádkozni” (ott, 8,7).
Gyakran azok az emberek, akik ilyen nehézségekkel küzdenek, azt a tanácsot kapják: „Még keményebben kell próbálniuk és következetesebbeknek lenniük! El kell kerülniük minden zavaró tényezőt! Naponta be kell iktatniuk a Szentlélekhez való imádságot!” Ez sok esetben csak a problémák növekedéséhez és a hiányérzet, bűntudat és félelem fokozódásához vezet. Nem meglepő, hogy valaki végül már semmit sem akar hallani a vallásról és az egyházról, az imádságról és a kegyességről, és mindezt otthagyja – és végre szabadnak érezheti magát. Az ilyen tanácsok abból a feltevésből származnak, hogy az imádság elsősorban egy kötelezettség, amelyet naponta el kell végezni. Újra kérdezhetjük, milyen Istenkép áll mindez mögött! Valóban szüksége van Istennek a mi imádságainkra? Muszáj-e kényszerítenünk Őt vallásos gyakorlatainkkal és áldozatainkkal, hogy segítsen? Isten, akinek valamit adnunk kell, hogy Ő is adjon nekünk? – Amikor az emberek véget vetnek egy ilyen Istennek, jó döntést hoznak!
Terézia Isten-képe is különböző átalakulásokon ment keresztül élete során. A kolostorba való belépés döntését még mindig Isten félelme erősen motiválta, de már a kolostorba lépése előtt is próbálta a személyes kapcsolatot Istennel, az emberi Jézust jelenítve meg magának: „Próbáltam, ahogy tudtam, magamat élénken elképzelni a legnagyobb jónkkal és a mi Urunkkal, és ez volt az imám módja” (ott, 4,7). Tehát azt próbálta, hogy a „Isten-képét” Jézusra összpontosítsa, ahogyan azt az evangéliumok bemutatják, és így új módot talált arra, hogyan imádkozzon és hogyan éljen. Az Ő törekvése Istenhez fűződő új kapcsolatával talán a személyiségéből is fakadt, mert magáról azt vallotta: „Isten olyan ajándékot adott nekem, hogy szimpatikusan hatok a közeli emberekre, ezért mindenkinél népszerű voltam” (ott, 2,8); egy távoli Istennel és inkább formalista vallásossággal egy olyan ember, aki ismeri a barátságot és a kedvességet, nem tud az alapvetően számot vetni. Így jutott Terézia arra a meggyőződésre, hogy Ő, „nagy Isten, valójában emberré lett, aki nem fél az emberek gyöngeségétől, hanem megérti a mi szegénységünket... Barátként beszélgethetek vele, bár Ő mégis az Úr” (ott, 37,5).
Isten, aki nem rémül meg, hanem megért! Ebből a felismerésből most jól érthető Terézia híres imádságdefiníciója: „Az imádság számomra nem más, mint egy barátnál eltöltött idő, akivel gyakran és szívesen találkozunk, egyszerűen ott vagyunk nála, mert biztosak vagyunk abban, hogy szeret minket.” Egy ilyen Isten előtt már nincs helye a következetlenségeknek és zavaró tényezőknek; Neki nincs oka a bűntudatra és félelemre; Isten előtt az is megtörténhet, hogy az ember hibázik és vétkezik. Azután a tudat, hogy Ő úgy fogad el minket, ahogyan vagyunk, és szeret minket, biztosan jobban hozzájárul ahhoz, hogy elkerüljük a hibákat és bűnöket, mint jó szándékú tanácsok a nagyobb következetességre és imák növelésére. Nem csoda, hogy Terézia ezt a tanácsot adja: „Aki elkezdett a belső imádsággal, már le ne mondjon róla, még akkor sem, ha sok rosszat tesz, mert az imádság az a gyógyszer, amellyel megmentheti magát, míg nélküle minden sokkal rosszabb; aki még nem kezdett vele, azt kérem, az Úr szeretetére, hogy ne mondjon le ilyen nagy jol.” (ott, 8,5). Tehát fontos, hogy először barátként éljünk Istennel, hogy az Imát az Ő barátjaként töltsük.
Itt világos, hogy nem helyes az imádságot elsősorban úgy felfogni, mint tankolást vagy mint ellensúlyt a hétköznapi élet sok követelménye ellen. Ez nem lenne akaratlan „Nála tartózkodni pusztán azért, hogy Nála legyünk”, hanem már egy célt követne. Természetesen a céltalan és akaratlan tartózkodás Nála is új erőkhöz való hozzájutás és a hivatali kötelezettségekkel való közdezkedés is, de csak a céltalan és akaratlan tartózkodás védi meg az embert attól, hogy ne essen a teljesítmény kényszerébe és az imádságot további kötelezettséggé alakítsa, amit aztán könnyen tehernek érezhetünk. Ezen kívül az ilyen céltalanság a valódi barátság kifejeződése; minden más azt jelentené, hogy az imádságot és ezáltal Istent az emberi célokhoz rendeljük.
P. Ulrich Dobhan OCD
(A Szent Terézia Kern szavai (2),
Karmel-limpulzusok 4, II, 5–9, 1994.)
Fordította Dr. Vojtěch Pola.
