Sr. Stephanie, OCD
(Stephanie nővér jelenleg De Beyartban él Hollandiában. Magyar származású, és most kilencven éves. Tereziával, Benediktával az újonnan érkezetteként találkozott az Echt-i kolostorban, ahonnan Benedikta a náci üldöztetéstől való félelem miatt távozott.)
Benediktát személyesen emlékszem. A pihenőidő alatt1 mi újonnan érkezettek elkülönítve voltunk az idősebb nővérektől. De láttam őt a kórusban, a kápolnában és a pihenőidő alatt. Naponta találkoztunk latintanfolyamainkon, amelyeket az anyafőnök szerint kellett volna tartanunk, hogy jobban megértsük a szertartást.
Az első benyomásom Benedikta nővérről még az Echt-i karmel különlegesétel térbe való belépésem előtt született, amikor az egyik látogatásom során találkoztam a nővérekkel. Amikor először bemutatkoztunk, ránézett és megkérdezte: „Rozito, mikor jössz?” A hangja kellemes, szívélyes és lágy volt. Kérdésében szimpátiát, szívélyességet és kedvességet éreztem, mintha meghívást kaptam volna. Ez sok bátorságot és bizalmat adott nekem. Abban a pillanatban nem tudtam róla semmit, de a személyisége mély benyomást tett rám, és soha nem felejtem el ezt a pillanatot a találkozásunkból.
Második alkalommal találkoztam Benedikta nővérrel a kolostorba való belépésem során, amikor a nővérekkel üdvözöltem őt a klauzúrába belépve. Szívélyesen megölelt és suttogva mondta: „Rozito, nem szabad!” Ez egy magyar kifejezés, és azt jelenti: „Rozito, ezt nem szabad!” Ezt akkor jegyezte meg, amikor Ausztriában dolgozott a Vöröskeresztnél, ahol magyar katonákat ápolt.2 A válaszom az volt: „Ó, biztosan még sokszor fogom hallani.”3
A latin órák alatt rájöttünk, hogy Benedikta nővér kiváló tanár. Nem sajnálta a fáradságot. Nagyon lelkes és türelmes volt, de azonnal észrevette, amikor nem tanultuk meg az anyagot, vagy ha nem figyeltünk. Ilyenkor megharagudhatott ránk. Még ha anyáskodva nem is kényeztetett minket (nem volt ez a típusa), volt benne valami meleg és anyai. Jól figyelt ránk; és ha valamelyikünket túlságosan fáradtnak vagy rosszul érezte, azonnal elküldött a novíciamesterhez.
Az oktatásunk nem csupán nyelvtan volt, Benedikta nővér érdekes dolgokról mesélt nekünk. A beszélgetés során gazdagította tudásunkat a keletkezés idejével és a szerzők nevével (latin szövegekről). Egy napon jelezte, mennyire csalódott volt, amikor egyikünk sem tudta a Tantum ergo (himnusz) szavainak jelentését. Hogyan lehet évekig énekelni valamit, anélkül, hogy tudnánk a szavak jelentését! Akkor is következetes volt, amikor azt tanította, hogy meg kell érteni a szertartást. És ezért kritizálták. A kritikát nyugodtan fogadta, de önmaga maradt, és folytatta az oktatást a saját módszere és megítélése szerint.
Benedikta nővér már három éve volt az Echt-i Karmelben, és jól beszélt hollandul, de néha megkérdezett tőlünk néhány holland szót. Mindannyian boldogok voltunk, amikor segíthettünk neki, de ő néha maga is megtalálta a saját vicces kifejezését.
(Előírt) csendet Benedikta nővér gondosan betartotta, de soha nem kerüli el a szükséges beszélgetést. Egy napon, a pihenőidőn kívül, tőlem kért imát egy barátjáért, aki Angliába ment. Ez volt az a nap, amikor a barátjának volt a születésnapja.
Akkor nagyon hideg volt, és mi (a cellákban) nem voltunk fűtve. Benedikta nővért ez nem zavarta, de amikor órára mentünk, fűtött helyiséget választott, hogy ne fázunk meg.
A refektóriumban mindig gyorsan végzett (az étkezéssel). Mások iránti gondoskodásában érdeklődött mindenki iránt, senkit sem hagyott figyelmen kívül. Szerette váltogatni azokat, akik a refektóriumban olvastak vagy szolgáltak.
Az ünnepeken (mi újonnan érkezettek) közösen töltöttük a pihenőidőt a professzionális nővérekkel. Csodálatos volt, amikor Benedikta nővér mesélt diákjairól. Mindig a legjobbat adta. Mindig boldogan mosolygott, de soha nem ellenőrizetlenül. A beszéde mindig értelmes volt, még amikor humor beszélgetésére került sor. Soha nem használt üres, jelentéktelen szavakat, és nem akarta hallani másoktól sem. Amikor színdarabot játszottunk, ő is megkapott egy szerepet, de amennyire emlékszem, csak kétszer vett részt aktívan. A munka során, mint például mosáskor, az egyik első volt, de nem volt tapasztalata, és nem ment neki.
Személyisége különös varázst sugárzott, de soha nem sejtettem, milyen is valójában. A koncentrált, aszkétikus megjelenése rendkívül vallásos ember benyomását keltette bennem. Soha nem adta a tudomásunkra rendkívüli intelligenciáját.
Anyafőnökünk, Antonie nővér, ezt kívánta, hogy Benedikta nővér tartson nekünk előadást Szent Jánosról a Keresztről. Állva tartotta az előadást, és látható volt, hogy hozzászokott. Figyelemmel kísértem, amint távolodik tőlünk, érezni lehetett, hogy szellemileg távol van.
A kórusban (a liturgikus imán) mindig tiszteletteljes és összeszedett volt. Amikor hosszú órákon át voltunk adoráción, ott volt velünk, térdelve ült a sarkain, és néha el is aludt így. Fáradt volt a vigyázás után. Különösen emlékszem a 1942-es pünkösdi éjszakára – térden állva, karjait szélesre tártva imádkozott a Legszentebb Oltáris Szentség előtt, míg mi reszketve álltunk a félelemtől.
Eljött a veszélyekkel teli időszak. Három héttel karácsony előtt hallgattuk utoljára az előadását. Antonie nővér azt akarta, hogy Benedikta nővér minden idejét a „Kereszt tudományával” foglalkozza, és ne tartson nekünk előadásokat. Benedikta nővér egy képet mutatott nekem a svájci Le Paquier-i Karmelről, ahol el akart bújni. Szeme tele volt könnyekkel, tehát nem volt érzéketlen. Megkért, hogy imádkozzak érte. Érezte, hogy neki nem lesz könnyű elmenni egy másik kolostorba.
Augusztus 2-ának előestéjén4 a pihenőidő alatt a kertben ültünk együtt, ahová Benedikta nővér és más nővérek jöttek, hogy gratuláljanak a legidősebb újonnan érkezett nővérnek névnapja alkalmából. Benedikta nővér gyönyörű rózsát hozott neki. Alfonsa nővér megkérdezte tőle: „Nem félsz attól, ami történik?” Ő válaszolt: „Isten kezében vagyunk.” Ez az utolsó előtti emlékem róla.
Másnap (délután) Benedikta nővér, mint mindig, felolvasta nekünk a meditáció első részét. Meg kellett szakítania, mert Antonie nővér, aki a hívásból jött, elhívta őt.5 Pár percen belül Benedikta nővér visszatért, és térdre borult a Legszentebb Oltáris Szentség előtt. Aztán felállt, felénk fordult, az arca teljesen vörös volt, de nyugodt és magabiztos maradt. Szomorúan mondta: „Nővérek, imádkozzatok.” Még most is hallom, ahogy ezeket a szavakat mondja. Több nővért kértek meg, hogy segítsenek neki (a kolostorból való távozás előkészítésében). Mi újonnan érkezettek még mindig a kórusban voltunk, ahol a Legszentebb Oltáris Szentség ki volt téve. A felfordulásban senkinek sem jutott eszébe, hogy szóljon nekünk. Búcsú nélkül hagyott ott minket.
Már nagyon várjuk az újbóli találkozást a mennyben. Kedves Benedikta nővér, viszlát!
P.S. Még egy kis emlék Benedikta nővérre. A fogadalmam előtt Antonie nővér a nővérek pihenőideje alatt megkérdezte: „Milyen nevet adjunk az újonnan érkezett nővérnek?” (ezt rólam mondta). Benedikta nővér, aki ismerte a magyar történelmet, azt mondta: „Stephanie nővér – Magna Domina Hungarorum, ez legyen a neve.”6 Örülök, hogy a nevemet Benedikta nővér javaslatára kaptam.
(Ezek az emlékek bonyolult úton jutottak el a cseh olvasóhoz: németből a mezítlábas karmelita, Rafaela nővér az skót Dysart kolostorból angolra fordította, és az idei májusi Cor unum folyóirat számban jelentek meg. Az angolról cseh nyelvre György az Eucharisztiáról, a meztelen Karmel harmadik rendjének tagja fordította. A lábjegyzeteket Gorazd atya, O.Carm. egészítette ki.)
