Azok a pillanatok, amikor rosszul érezzük magunkat és teljesen összezavarodunk, lehetnek a legnagyobb alázat pillanatai Isten előtt.
Helyesen látjuk, hogy önmagunkból nem tudunk semmit tenni. És akkor értjük, hogy kérhetjük Őt mindenért. És hogy ezért, hogy ezt megtehessük, megengedi, hogy önmagunkkal szemben ennyire tehetetlennek és erőtlennek érezzük magunkat.
Ilyen pillanatokban kezünkben van a gyógyszer. Elég csak mondani: „Uram Isten, látod, hogy képtelen vagyok megtalálni magamban valami igazat és tisztát. Hogyan tudsz tehát továbbra is szeretni? Mert tudom, hogy továbbra is szeretsz, és hogy nem tehetsz mást, és hogy minden egyes nap, amikor részesülhetek a szentáldozásban, a szeretet újabb jele, amelyet irántam táplálsz.”
(kard. Charles Journet /1891–1975/, levelezés)
