Tereziá a Los Andes
Lezuhant az este, a nap lassan búcsúzott a hegyek mögött, elköszönve utolsó sugaraitól. Mindenhol csend és nyugalom honolt.
Egy fiatal trubadúr lépkedett a közeli vár felé, hogy szórakoztassa a helyi társaságot, és lantja hangzásában régi románcokat recitált, amelyekkel mindig kedvére tett a nemeseknek, hiszen hősi cselekedeteiket élteti. Vagy talán a szívében lobogó szerelem tüze új, még sosem hallott dalokat teremt. A durva öltözet alatt ez a fiatal ember valójában nemes lelket rejt. Amíg versei zengtek a vár termeiben, csodálhattam emelkedett érzéseit, de legfőképpen a ragyogó fényben felfedte számomra jelmondata: „Szárnyak!”. Igen, mondtam magamban, amikor a határok nélküli térben lebeg, kezében tartja a végtelent, és ezért dalainak hangjegyei a szépséget, a nagyságot és a fenséget fejezik ki.
Ezrek gondolatai születtek meg az elmémből, ezrek képei törtek fel a fantasztikumból. Láttam, ahogy a mélységből felemelkedik egy sas, fekete szárnyait kitárva a levegőben. Láttam, ahogy felfelé emelkedik, míg végül eltűnik a látóhatár színeiben. Még sokáig figyeltem azokat a magasságokat, ahol repült, és irigyeltem hatalmas repülését. Miért, kérdeztem magamtól, miért nincs az embernek ilyen ajándéka? Miért kúszik a földön, míg a madár olyan közel emelkedik az éghez, hogy, mint ez a sas, képes megfigyelni a nap sugarait a lelkében?
De amikor mélyebben elgondolkodtam erről, azt mondtam: Nem rendelkezik az ember szárnyakkal, amelyek ezerszer erősebbek?
Ó, igen! Mondjátok el – mit tapasztal a végtelenség előtt a tenger, amikor úgy tűnik, hogy hullámainak nincsenek határai?
Nem terjeszti-e ki a lélek a tudomány szárnyait ezen emelkedett jelenet előtt, és nem teszi-e meg a repülést a végtelenbe, míg elveszik a mérhetetlen Isten nagyságában? És nem emelkedik-e fel, amikor az ember ott, Isten templomában, térdel imádkozik, és titokzatos párbeszédet folytat a Legfelsőbbel? Ó, igen! Az ember, akit Isten képmására teremtettek, értelme a nem anyagi felé törekszik, amely magában foglal mindent, amit az érzékeinkkel nem lehet felfogni, és akarata végtelen vágyai csak magában Istenben nyugszanak (és emellett a természetfölötti rendbe való kegyelem által felemelt), szárnyakkal rendelkezik, amelyek összehasonlíthatatlanul erősebbek, mint az a tengeri sas, a tér uralkodója. Boldog ember, aki képes ezeket kinyitni és mindig saját légkörén felül élni! Boldog lélek, aki onnan szabadon, mint egy királynő nézi az élet apróságait; könnyebben észreveszi azokat, levetkőzve a látszólagos jólét köntösét, amely lenyűgözi azokat, akik a saját szintjükből szemlélik!
Szárnyak! Ó, gyönyörű és mély jelmondat! Adjatok formát életünknek, legyetek jelünk, mint ahogy a középkorban voltatok annak a nemes embernek a jele. Lénye folyton a szépség és eszmény magaslataiban élt, amikor a dalaihoz kimondhatatlan szépséget keresett.
(fordította Zdislava nővér OCD)
