prof. Dr. Karl Adam
Először is, ezt a szöveget az idei lelki gyakorlatok keretében használtam, amelyeket vezettettem. Még egyszer szeretném megemlíteni, miben találom inspirálónak. A prof. Adam könyvét P. Prokop Valeny apát hagyatékában találtam, akinek születésének centenáriumát idén ünnepeltük. Tehát egy olyan forrásból merítünk, ahonnan P. Prokop is táplálkozott. De elsősorban: soha nem könnyű Jézust „panorámás” szemszögből tekinteni, az evangéliumok minden elmondott történetét pár mondatra vagy bekezdésre összesűríteni és kifejezni, valójában milyen Jézus volt. Milyen Ő itt és most. Professzor Adam előadása az ő frissességével arra is rámutat, hogy mi magunk hogyan laposítjuk le Jézus képét, és milyen könnyen igaz az: „saját magam szerint ítéllek meg téged”.
És amikor az exercíciák alatt nem tudtam alaposan felhívni a figyelmet az idézett végső helyekre, a szöveg megjelentetése a folyóiratunk oldalain lehetőséget ad mindenkinek, hogy a hivatkozásokat megkeresheti és újra, lassan tudományos figyelemmel átgondolhatja... Így az idézeteket nem alakítottam pontosan a cseh fordításokhoz, a pontos bibliaszöveget egyúttal a szeme előtt fogja látni.
(P. Gorazd, O.Carm.)
Jézus tevékenysége során az Atya dicsőségére, az Atya akaratának beteljesítésére, a Isten országának eljövetelére törekszik. Ez az „egyetlen szükséges”, nem követel semmiféle tisztán földi célt. „Aki nem gyűlöli atyját, anyját, feleségét, gyermekeit, testvéreit és nővéreit, sőt a saját életét sem, nem lehet a tanítványom” (Mt 10,37 és Lk 14,26).
Amikor Jézus ennyire lelkes az égi Atya dicsősége iránt – nem tűnik önnek, hogy a földi értékek és a élet, amely ebből táplálkozik és amely ehhez kapcsolódik, nincs elég elismerésben, vagy akár megvetéssel is viseltetik iránta? Vagy legalább mintha a földi világ, az ellentéteivel és feszültségeivel számára közömbös lenne, amelynek egyetlen értelmet tulajdonít: a Isten országáért harcoló harcosok edzőpályája és csatatere?
Milyenek Jézus hozzáállásai a közönséges emberi élethez? Ő a misztikusok közé tartozott, akik a Istenhez vezető meredek lépcsőfokok útján minden földi örömet eldobtak, és a földön idegenként és börtönben érezték magukat? Amikor elképzeljük az életét, amely körülvette őt Galilea csendes hegyi völgyeiben vagy Jeruzsálem lármás utcáiban, nevetéssel, sírással, lármával, büszkeséggel és tolakodással – mindezek elől elmenekült, vagy „szakértette az életet”?
Nincs olyan vonás Jézus képében, amelyet az evangéliumok egyértelműen és hatalmasan ábrázolnának, mint az égi Atyához való szenvedélyes viszonya, Jézus lényének feltétlen odaadás a Isten akaratának. „Ételom az, hogy teljesítsem azt, aki küldött engem” (Jn 4,34).
Ez az Atya azonban nem Jézus számára egy vértelen, a mai hellenista filozófia és a késői judaizmus teológiája által befolyásolt, a világban távoli Isten, aki a mennyek felhőin a magány csendjében trónol, és csupán az égi szellemek sokaságán keresztül lép kapcsolatba az emberekkel, hanem egy élő Isten, amely a régi szövetség kinyilatkoztatása. Jézus üzenete a legszíntisztabb prófétai hagyományra épít, amely csakis a Jézust jelenlévő és hatalmas Istenét hirdette. Az Atya folyamatosan aktiválja magát (vö. Jn 5,19), folyamatosan cselekszik (Jn 9,4). Ő küldi a napot világítani és adja az esőt (Mt 5,45). Ő öltözteti a mező virágait (Mt 6,30), táplálja a hollókat (Lk 12,24). Az Ő engedélye nélkül egy veréb sem esik le a földre (Mt 10,29), és Ő számolja meg a fejünkön lévő hajszálakat is (Mt 10,30). Minden ember tulajdonsága és amit képes, mindezek a „talentumok”, az Atyáé, és Ő vissza fogja kérni az övét (Mt 25,15). A mindennapi kenyerünk az Atya ajándéka. Az ember teljes lénye, minden, amivé válik és amit tesz, Istené, mint a juh a pásztorának és Urának (Lk 15,6). És ezért az ember sorsa és az egész világ sorsa is Isten kezében van. Isten határozza meg a világ történelmének alakulását, a földmozgásait és háborúit (Mk 13,32) az utolsó napig. Minden vezető személyiség, próféta (Mt 23,29.37) és Keresztelő János (Mt 11,10 és Jn 1,6) az Ő küldetéséből érkezik. De elsősorban a Fiú.
Tehát Jézus számára a végső erő, ami az események menetét meghatározza, nem lehet más, mint a teremtett dolgok és lények szintjén zajló okok és következmények láncolata, sem a természeti törvények szigorú szükségszerűsége, sem az emberi tényező. Minden, ami van, ami történik és amit valaki tesz, Jézus a lényegét tekintve Isten ujjaiként értelmezi. A földön nincs semmi, aminek végső soron ne lenne Isten akaratának hatalma. Minden adott is az Isten akaratának megtestesülése.
Ezért Jézus hozzáállása ahhoz, ami körülveszi őt, és az élet értékeihez kizárólag pozitív, egyező, sőt mindig a lényegében vallásos. Számára, amivel szembesül, nem idegen, hideg szükségszerűség, vagy a sors érzéketlen keménysége, hanem a szuverén szabadság és jóság – az Atya akarata. Jézus számára nincs „halott” természet. A hegyekben, vízben, virágokban és madarakban, és különösen az Isten kedves megjelenésében, az emberben, Jézus Isten áthatotta lelke találkozik a számára kedves, legmélyebb és legértékesebb dologgal. Így a világ valóságával való érintkezés számára az Atya akaratával való érintkezés, az Ő bölcsessége, jósága, szépsége közvetlen tapasztalata – tehát vallásosság, imádság, vallásosság.
Itt van Jézus realistább, odaadó, bensőséges módja a természet kezelésének, amely teljesen modernként ragadja meg. Az ő példázatai, amelyek mesterien emelik ki a nem feltűnő és elhanyagolt valóságokat, a világirodalom gyöngyszemei közé tartoznak. Itt csodálkozik a lúdra az égen, amely nem vet, és nem arat. Ott figyelte meg a gyermekeket az utcán, ahogy fütyülnek, táncolnak, énekelnek és veszekednek. Itt az új mama öröme van a gondoskodója, amely elfeledteti vele az összes múltbéli félelmet. Ott figyeli a háziasszonyt, ahogy gondosan keresi az elveszett fillért... A legkisebb dologgal, amivel találkozik, szeretettel emeli ki Isten emlékezetére1, és lehetőséget ad a számunkra, hogy a több ezer nyelven szóljon. A természet iránti szeretete és a természetes dolgok iránti szeretet nem egy romantikus költők által kiváltott érzelmi lázadás. Jézus számára nincs kultikus tisztelet a tiszta természet vagy a természet irányába. Számára a természet inkább a Isten akaratának plasztikusan formálódó és élő megnyilvánulásaként jelenik meg. Az ő természet iránti szeretete csupán egy más módon irányzott szeretet a Isten iránt és az Ő akaratáért. De épp ezért olyan igaz és szívhez szóló.
De még szívélyesebben, mértéktartó szívélyességgel Jézus a embernek is megnyílva. Az emberi lény annyira teljesen áthatotta az Atya akarata, és annyira összekapcsolódik vele, hogy nem lehet akarni az Istent, anélkül, hogy akarnánk az embert is. Míg a régi testamentum a „szeresd az Urat, a te Istenedet, és a te felebarátodat” két parancsát közvetlenül egymás mellé helyezte, Jézus mindkettőt egybe foglalja: „Ezért tehát, amit akartok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, azt mind ti is cselekedjétek nekik, mert ebben minden törvény és próféták egyesülnek” (Mt 7,12). Az emberek iránti szeretet az Isten iránti szeretet, csak egy másik oldalról nézve. Ahogy Jézus nem csupán a természet tisztelője, úgy nem is az ember hívője, aki elhanyagolja Istent. Jézus szereti az embert, mert Isten szereti őt. „Ebből a magasabb vonzalomból” az emberek iránti szeretete „megkapja a mértékét, szabadságát, a sóját és az ambra porát” (Nietzsche). De éppen ezáltal az ő szeretete valami teljesen valósággá, személyessé, gyengéddé válik, olyan valósággá és mélyé, mint az Atyához való szeretete. „Akkor egy gyermeket vett, eléjük állította, és átölelte...” (Mk 9,36).
Mennyire képes Jézus beleélni magát mások lelkiállapotába, az apai szív szorongásába (vö. Mk 5,36), a magányos anya fájdalmába (vö. Lk 7,13), a beteg ember mentális megosztottságába (vö. Mt 9,2)! A hozzáértés a felfedezett házasságtörőhöz, a bűnbánó Péterhez és a kurvához – amit mond, és amit nem mond – a legszebb és leggyengédebb dolgok közé tartozik az evangéliumban. És mennyire megindul a lelke, amikor látja az emberi szenvedést. Az evangélista állandóan megismétli: „Megkönyörült a sokaságon” (Mt 9,36; 14,14; 15,32; vö. Mk 1,41; Lk 7,13). Ez volt Jézus alapvető vonása, amely mélyen belevésődött a szentírókba. Többször is Jézus elutasít valaki kérését (Lk 12,14; Mk 5,19), de soha nem utasítja el a segítséget a bajban. „És mindenkit meggyógyított” (vö. Mk 6,56; Mt 4,24; 8,16; 9,35; 10,1; Lk 4,40 stb.). Gyakran még azt sem várja meg, hogy kérjek (Mk 1,25; 3,3; 5,8 stb.). Inkább a farizeusok kiváltságait a szombati parancs nyílt megsértésével adja, mintsem hogy visszautasítaná a segítséget (Mk 1,23; 3,2; Lk 13,14; 14,3; Jn 5,9; 9,14). Nem nézheti el a nyomort a közelében; nem eszik, mielőtt meggyógyította volna a beteget a szobában (Lk 14,2). És épp a leggyengédebb szavakat választja, hogy mondja a betegeknek. „Fiam,”2 mondja a bénának (Mk 2,5), „leányom,”3 a beteg asszonynak (Mk 5,34).
Amikor előtte megnyílik az emberi gyász szakadéka, ahogyan azt Lázár sírjánál és Jeruzsálem előtt, amelynek pusztulása közelít, „a lelkében mélyen megindult és megrázkódott” (Jn 11,33), akkor „sírt” (Lk 19,41). Jézus élete, cselekedetei és csodái a „szeretet, amely győzedelmesen legyőzi a legnagyobb nehézségeket” (Ninck). És a másik ember olyan mélyen a Jézus saját énjévé válik, hogy „önmagának” is meg volt mutatva, amit a „legkisebb testvérének” megmutattak.
Mennyire Jézus eltér Keresztelő Jánostól! Ezen a pusztai prédikátornál a szeretet a háttérben van. Az aszketikus természetek túl könnyen elveszítik érzékeket mások szenvedése iránt. Jézus nem marad a pusztában. Az emberekhez megy. És itt nemcsak a rossz akaratot és a bűnt látja, hanem a mély, nagy szenvedést is. Az ő gazdag, széles szíve az embereké és a szenvedésüké.
De Jézus szíve a örömüket is érinti. És ez talán az a pont, ahol a Jézus által látott élet és az ahogyan azt megélte, a legvilágosabb fényben jelenik meg. „Szenvedj és mondj le,” hirdeti Marcus Aurelius császár. A neoplátónusok a testet „a lélek börtönének” nevezik. Az ókori egyiptomi szerzetesség nem ismer jobbat, mint a parancsot: „Fuss, hallgass, sírj!” Jézus idejében a „igaz emberek”, a „különbözők” – azaz a farizeusok – hasonlóképpen gondolkodtak. A „szüleink hagyományával” összhangban (Mt 15,2; Mk 7,4 nn.) öt zsidó, nemzeti böjtnapot szélesítettek meg a minden hétfőn és csütörtökön való böjtöléssel és szigorú böjti szabályokkal megfojtották az összes örömöt. Így János és tanítványai is „szigorúan böjtöltek”.
Jézus e követelményekkel szemben tudatosan ellent mond (vö. Mt 11,18 = Lk 7,33.34). Nem tagadja meg magát a böjtöt – hiszen ő is negyven napig böjtölt –, hanem a zsidók böjtölésének gondolkodásmódját. Ők a múltbeli nehéz csapásokról üdvözölték a böjtöt, amely az ő népüket sújtották, ez volt a bús böjt, a belső megalázottság. Az ilyen komor böjtöt Jézus elutasítja. „Ha böjtölsz, kend meg a fejed” (Mt 6,17)! Jézus a böjt (és minden más „vallásos gyakorlat”) értékét a szív belső örömével méri, az Isten és az Ő atyai akarata iránti tiszta, lángoló „igen”-nel. Ahol a böjt az embereket letöri és megbénítja, ott már nem hoz jót. Ezért Jézus tanítványai, akik a „menyasszony vendégei”, nem böjtölnek, „amíg a vőlegény velük van” (Mt 9,14). Jézusnak a farizeusok bűne ellen formálási tagadása tudatosan az összes komor, kényszeres, erőszakos aszketizmus elutasítása, és az olyan életmóddal való döntő azonosulás, amely belsőleg szabad, csillogó. Amikor Dávid a templomban az előkelő kenyereket evett, a gyerekeknek az apai házban el kellene utasítaniuk azt, amit az Atya ad nekik (vö. Mt 12,4)? Ezért Jézus zökkenőmentesen részesül az élet apró örömeiben. Meghívják az asztalhoz, még akkor is, ha az alattomos ellenségei emiatt „borisszáért és borissza evőnek” becsmérlik (Mt 11,19). Egyszer Levi (Lk 5,29) vagy egy farizeus (Lk 7,36 = Mk 14,3; Lk 11,37; 14,1) nagyszerű lakomát rendez a tiszteletére. Máskor Jézus bizalmas körben eszik Simonnal és anyósával (Mk 1,31) vagy a gondoskodó Martával (Lk 10,38; Jn 12,2), vagy Zákeushoz (Lk 19,6) hívták. Első csodáját a vidám vőlegények kedvéért teszi (Jn 2,10). Különösen fontos, hogy a boldog, választott lakoma (Lk 15,22; 12,16; 13,26; Mt 8,11) és a pompás esküvő (Mt 22,11; 9,5; 25,1; Lk 12,36) gyakran ad keretet és anyagot a példázataihoz. A végidők megünneplése számára, mint Abrahámmal, Izsákkal és Jákobbál való közös étkezés (Mt 8,11) tűnik. És az utolsó, legjobb, amit a földön adott a tanítványainak, a szeretet ünnepe, a végtelen közösség lakomája a testében és vérében.
Így Nietzsche hite, hogy Jézus soha nem mosolygott, nem állja meg a helyét. Hogyan ismerhetné meg a mély, tiszta örömöt az, aki hirdette az örömhírt az Atyától, és aki tanúsította, hogy minden vidámban és keserűben az Atya akarata zajlik, amely mindig a jónak irányul? Az Atya akaratában Jézus szereti az embert és az életét. Nemcsak az emberek szenvedését, hanem a nevetésüket is.
Ugyanabból az Atya akaratából Jézus az emberi élet szennyeződésekkel és piszkokkal szembeni belső hozzáállását is képviseli - a kicsinyességekre és nyomorúságokra. Más szem nem látta olyan éleslátással az emberi gyengeségek fájdalmát, mint Jézusé. „Ti gonoszak vagytok” (Mt 7,11), „ti rosszak vagytok” (Mt 12,34), „Ti gonosz és hűtlen nemzedék vagytok” (Mt 12,39 és köv.). Mintha egy belső, titkos ellenállás beszélne az emberek titkos, eltorzult mivoltával szemben. De Jézus e gyengeséghez is nem jut el anélkül, hogy ne állna kapcsolatban az Atyja akaratával. Ezért van az, hogy „tűrő” képessége a human humillitas iránt rendkívül fenséges, finom dalban fogalmazódik meg, amely türelem, amely nem ismer megfáradást. Ő nem fogja kiégetni a gyomot, hanem hagyja nőni a Isten aratásának napjáig. Nem hív tüzet az égboltból a hitetlen városokra. Az Atya küldi a nap fényét és az esőt az igazságtalanokra is. És mivel mindez az Atyánál van megírva, ezért „ne ítéljétek”! Már nem lehet ebben a világban elkülöníteni a „bűnösöket” a „igaz emberektől”. Ábrahám fia, még a pap és lévita sem mindig jobbak, mint a Samaritánus. Az Atya akaratában rejlik Jézus királyi fölénye az emberi élet minden eltorzulása fölött, minden erkölcsi, társadalmi és nemzeti ellentmondás és polaritás fölött. Ezért Jézus az összes gazdasági és politikai harc mellett áll. Nem akar semmi köze lenni az öröklési kérdésekhez (Lk 12,14). És adják meg a császárnak, ami a császáré. Péter, tedd a kardodat a hüvelybe!
Hogyan áll Jézus az élethez? Nem találunk rajta semmi fáradtságot az élet iránt, semmiféle tehetetlen világfájdalmat és megfélemlített menekülést a világtól. Két szemével nézi a valóságot, két kezével megragadja azt, és egész szívével együtt nyújtja azt. Nincs olyan valóság, amelyet akarati formálással vagy figyelmen kívül hagyással akarna megváltoztatni. Jézus nem álmodozó. Jézus realista, és teljes mértékben hajlandó szembenézni a valóságokkal, teljes mértékben, teljes valósággal, akár a valóság árnyékot, akár fényt hoz. És a dolgokhoz és az emberekhez való elkötelezettsége semmiféle „parancsolt szeretetből” nem fakad, és nem puszta engedelmességi aktus Istennek, olyan cselekedetből, amely Jézus szívét közömbösen hagyná.
Mivel Isten akarata és a dolgok Jézus számára nem különálló dolog, amelyek csak külsőségükben kapcsolódnak egymáshoz. Isten akarata inkább élő dolog a dolgokban és általuk. Azáltal, hogy szereti Isten akaratát, tehát Jézus is szereti a dolgokat – azok lényegénél fogva. Minden, ami körülötte van, egységet alkot, összefogva és életet adó Isten akarata által, ami megnyilvánul a valóság minden szegmensében.
A másik oldalról: éppen azért, mert Jézus számára a valóság nem más, mint az Atya akaratának kifejezése, a valóság iránti szeretete az Atyához való szeretetével van összefonódva. Jézus a valósághoz úgy tartozik, ahogy az Atyához is. És ezért soha nem engedi saját magát teljes mértékben elnyelni. Amikor a földi vonzerő találkozik az Atya akaratával, Jézus lelke nem érintett. Jézus életörömét csillogó belső önmegtartóztatás, határozott, szigorú érzések és hangulatok jellemzik. Az ő hosszú böjtölése a pusztában, az áthálcsolt éjszakái, a zarándok szegény életmódja, az izgalmas prédikációi, a szegényekkel való odaadása, a manipulatív ellenfeleivel való érett, ritka vita, elsősorban pedig az életének és halálának hősiessége egyedül csak az ő szívének milyenségével magyarázható, amely megőrizte magát, amely nem engedte át magát a dolgoknak, hanem önállóan él azokban.
Jézus nem menekült az élet elől, és nem is engedte, hogy az élet elnyelje. Jézus „tudta, hogyan kell bánni az életével”.
Átvéve a következő könyvből: Dr. Karl Adam, Christus unser Bruder, 6. kiadás,
Verlag Josef Habbel, Regensburg 1940.
Németből fordította P. Gorazd, O.Carm.
