Terézia Avilai (1515–1582)
Néha velem is előfordult – mint most is, bár sokkal ritkábban – hogy olyan nehéz szorongások és olyan égető testi gyötrelmek omlottak rám, hogy nem tudtam, mit tegyek. Amikor semmi sem gyötörte a lelkemet, vidáman elviseltem a sokkal súlyosabb testi fájdalmakat is. Ha azonban mindkettő egyidejűleg jelentkezett, az igazi kínzást jelentett. Ilyenkor elfelejtettem a megkapott kegyelmeket, amelyekre csak olyan távoli álmokként emlékeztem, amelyek csak növelték a szenvedésemet.
Az ész elhomályosult, ezerféle kétellyel és szorongással küzdöttem, így úgy éreztem, hogy nem tudom megérteni, mi történik bennem, és hogy talán minden csak megtévesztés. Azt is gondoltam: Miért kellene még másokat is megtévesztenem? Nem elég, hogy én magamat megtévesztettem? Úgy tűnt, hogy annyira el vagyok torzulva, hogy azt gondoltam, az összes gonoszság és tévhit a világon az én bűneim következménye.
Valószínűleg a görbe alázat volt az, amit a szívembe ültetett a démon, hogy nyugtalanná tegyen, és lássa, vajon sikerül-e elcsalnia engem a kétségbeesés végső állapotába. Én azonban már annyira megtanultam, mikor van szó a démonról, hogy ebben a dologban már nem gyötör olyan gyakran, mint korábban, mert látja, hogy ismerem a csapdáit.
Ez a görbe alázat zűrzavart és nyugtalanságot okoz már a lélekbe való belépésekor is, így szenved a sötétségek és kipusztulások között egész idő alatt, amíg tart, annyira gyötri, hogy nem képes imádkozni, sem valami jót tenni. Úgy tűnik, hogy fojtja a lelket és megkötözi a testet azáltal, hogy megakadályozza mindkettőt a cselekvésben.
A valódi alázat nem ilyen. Az a lélek, aki birtokolja, elismeri, hogy semmilyen, szenved a saját nyomorúságától, nagyon eltúlozza a rosszait, és ezt jobban, mint ahogy azt a démon az előző esetben tudja túlozni, és látja, hogy mindez igaz; azonban nem esik zűrzavarba, nem nyugtalankodik, és nincsenek sötétségei és kipusztulásai, hanem béke, öröm, világosság és édes érzés van benne: röviden, teljes ellentéte annak, ami a démontól származik. A fájdalom, amit érez, bátorítja, mert úgy tűnik, nagy isteni kegyelem, amellyel még előrébb léphet. Ha egy oldalról fáj neki, hogy megsértette az Urat, a másikról erőt merít Isten irgalmára gondolva. És ha a fény, amellyel elárasztják, szégyennel tölti el, az egyben dicséretet kényszerít ki a szent Felség iránt, aki olyan hosszú ideig elviselt őt.
A démoni alázatban nincs fény semmiféle jóra, és úgy tűnik, hogy Isten mindent a tűzbe vet, és vére által büntet, mert nem látszik más, csak az ő igazságossága. Bár a démon nem tudja teljesen eltüntetni a hitet Isten irgalmában, ez azonban nemcsak hogy nem képes vigasztalni, hanem a nagyobb szenvedés oka lesz, mert az ember még inkább kötelezettnek érzi magát előtte.
Ez szerintem az egyik legkifinomultabb, legjobban álcázott és leggyötrelmesebb csapda, amit a démon ki tud találni.
(Élet 30,8–10)
