Szerdán, a Úr megjelenésének vigíliáján utaztunk Louisville-be. Télen a csíkos táj Nelson megyében borzasztóan szegényes és nyomorúságos. Mi vagyunk azok, akik szegényeknek kellene lennünk: most a Brandeis gyár chatájában élő emberekre gondolok a Brook Streeten Louisville-ben. Várnunk kellett, amíg a tiszteletreméltó atyánk megvásárol néhány alkatrészt a traktorokhoz. Az a nő, aki azon a helyen élt, kint állt a chatája előtt, és valamilyen rongyokban reszketett, miközben egy gyanús kinézetű névtelen teherautó valamilyen csempészett szenet rakodott az udvarára. Kételkedtem benne, hogy már ezen a télen meg tudta magát melegíteni. És gondoltam a gethsemáni kolostorunkra, ahol mindannyian felmelegedve élünk, és megkapjuk az ételünket, amikor elérkezik az étkezés ideje, és ahol én egy szobába zárva élek kéziratokkal és régi nyomtatványokkal, amelyeket még a milliomos házában sem találnál! Soha nem fogok így maradni, kényelmesen, virágzóan és simán? A világ borzasztó, az emberek éheznek a halálba és fagyoskodnak… és én itt ülök egy ezüstkanállal a számban, könyveket írok, és mindenki rajongói leveleket küld nekem, mondva, mennyire csodálatos vagyok, mert „annyit” feláldozok. Szeretném megkérdezni tőlük, mit is áldoztam fel valójában, a fejfájáson és a felelősségen kívül?
(Thomas Merton /1915–1968/, naplóbejegyzés 1949. január 8.)
