„Jó harcoltam,” mondja Pál Timótheusnak, legkedvesebb tanítványának, szembenézve a halállal, amikor visszatekint élete útjára. Ilyen szavakból kiderül, hogy Pál szívesen hagyta, hogy harcosnak, cselekvő embernek, igaz, harcos természetnek nevezzék. … (Szent Pál harca nem egy karrierista, hatalmaskodó, és főleg nem valamilyen uralkodó vagy hódító harca volt. Olyan harc volt, ahogy Terézia Avilai írja: szavait „Isten akarja és szereti a bátor lelkeket” a következő mondattal magyarázza: „Ami elsőként Pánstól történik a barátaival, amikor gyengélkednek, az az, hogy bátorságot ad nekik és elveszi a félelmet a szenvedéstől.”)
Pontosan az a tény, hogy Pál mindent kockára helyezett, nem kímélte magát, sebeket szenvedett és odaadta magát az evangéliumért, tette őt hitelessé. Leveléből tudjuk, hogy minden volt, csak nem nagy szónok. „Amikor itt van, egy nyomorult, és a beszéde nem ér semmit” (2 Kor 10,10), mondták róla ellenfelei. Pál nem ragyogó retorikával és rafinált stratégiákkal hatott, hanem azzal, hogy önmagát tette kockára és adta oda üzenetéért. A mai világban is a templom csak akkor tud meggyőzni embereket, ha a hirdetők hajlandóak megsérülni. Ahol hiányzik a szenvedéshez való hajlandóság, ott hiányzik az igazság döntő próbája, amellyel a templomnak szembesülnie kell. A harca mindig csak azok harca lehet, akik hajlandóak magukat feláldozni – ez a vértanúk harca.
(kard. Joseph Ratzinger, meditáció Szent Pál apostol megtérésének ünnepéről)
