(Meditáció a megkereszteltek papsági küldetéséről)
„Isten nem habozott vizet kérni a samaritánus asszonytól“, állapítja meg Kis Terézia a evangéliumról való elmélkedés közben, amelynek értelmét nagyon jól megértette: „Szomjas volt (…) De a „adj nekem inni“ szavakkal valójában a világ Teremtője csak a szeretetet követelte méltatlan teremtésétől. Szeretet után vágyakozott…”1 Lisieux-i Terézia akkor élt, amikor nagyon keveset beszéltek a megkereszteltek papsági küldetéséről, mint királyi papságról. Mégis érezte magában a „harcos, pap, apostol, orvos, vértanú…” hivatását: Terézia nemes szíve nagyon vágyott arra, hogy utat mutasson a megváltásra, tanítson, összegyűjtsön. Mindenkinek, aki „keresi a helyét a templomban”, jó tanácsot ad saját tanúságával: „Megtaláltam a helyemet a templomban: a szeretetté válok…” Talán éppen Teréziának köszönhetően hívhatta Stepinac bíboros a saját perében: „Templom, te szeretetem!”
1) A templom szívében…
Terézia helyesen értette, hogy a Templom szíve szeretettel ég. Ezen a kapun lépünk be a szentségek által, a keresztség által és válunk királyokká, prófétákká és papokká. Mert ahhoz, hogy az Atyát megilleti a tisztelet, ami őt megilleti, nem elegendő az emberi erő. „(Mert nélkülem semmit sem tehettek)”2. Szükség van arra, amit a teológusok nem költői módon „kultusz megbízatásának” neveznek, amely felfogja létünk megszentelését Krisztusban a Szentlélek által. Hogyan lehet másképp tisztelni az Atyát Lélekben és Igazságban?
De ahogyan Krisztus a Jordánban a keresztsége után új Lélek kiömléséből kapott, úgy a megkereszteltnek is meg kell keresztelkednie, hogy valóban megerősíthesse királyi papsági küldetését. A bérmálás szentsége, amelyet sajnos manapság sok megkeresztelt nem kap meg, tökéletesíti a keresztséggel kapott „karakterjegyeket” és új papi kenetet ad a liturgikus és személyes imádságban való közbenjárás, az Igazság hirdetése és a lelki harc küldetéséhez. Kis Terézia nem értette, „miért nem figyelnek erre a Szeretet Szentségére nagyobb figyelemmel”!
2) „Szeretni annyi, mint mindent adni és magunkat is adni”
Közös papsági küldetésünk Jézus Krisztus követése, más szavakkal élni a misztikus életet, és az összes keresztény szentség, ez pedig a boldogságok életét jelenti, amelyek áldozatának dimenziója Krisztus Pappal és Áldozattal való összekapcsolódásban nem homályosítható el, mert arról van szó, hogy „a Bárány társai”4 legyünk, és kövessük őt, ahol csak megy.
Mivel, az Apokalipszis szavai szerint, Krisztus győzött, Júda nemzetségének oroszlánja, Dávid utódja, a csendes áldozatot hozó Bárány révén a keresztények királyi hatalma a papság küldetésének következménye, (tehát az áldozaté), és nem fordítva. Ennek következtében a hívek termékenysége a tanúságtétel, apostolkodás, misszió, a papság királyi dimenziója révén a kontemplatív életük imádságán és rejtett áldozatuk által történik a misztikus evangelizációért.
Mivel meghívást kaptunk az önmagunk tökéletes áldozatára, életünk liturgikus, szolgálati, eucharisztikus jelleget ölt: „ne feledkezzünk meg a jótékonyságról és a nagylelkűségről, az ilyen áldozatok kedvesek Isten előtt”5.
A templom két pillére, amelyeket Péter és Pál apostolok alkotnak, világosan kifejezi, hogy ha a hívők lehetőséget és kegyelmet kaptak áldozatokat hozni, akkor ez azt jelenti, hogy önmagunkat kell áldozni!
Péter írja: „Ti is élő kövek legyetek, amelyekből lelki házat építenek, hogy szent papság legyetek, és lelki áldozatokat hozzatok, amelyek kedvesek Istennek Jézus Krisztus által.”6
Pál így szól: „Kérlek benneteket (…), hogy magatokat élő, szent, Istennek kedves áldozatul adjátok.”7
„Az egész élet szent mise, és az összes lélek ebben a világban vendégek” – mondta Marta Robin, aki számos lelki központ alapításának elején állt a laikusok számára, jótékonysági otthonokat, jóval a II. vatikáni zsinat előtt, és az megkereszteltek papsági küldetésének értékének elismerésének kezdetén.
Lisieux-i Terézia az Utolsó Máriáról szóló versében így definiálja a szeretetet: „szeretni annyi, mint mindent adni és magunkat is adni.” De másutt is útmutatást ad: „Az Úr a szeretettel adakozókat szereti!” Az Apokalipszis, anélkül hogy valaha is kizárná a szenvedés útját, amely a dicsőséghez vezet, bemutatja a királyi és papsági méltóság kibővítését a keresztény öröm és szentség csúcspontjaként: „Boldogok, akik meghívást nyertek a Bárány menyegzőjére”8.
3) „A dicsőség dicsérete”
Ez a Boldog Alžběta a Háromságtól hirdetett jelszava arra emlékeztet bennünket, hogy a második dimenzió, amely elválaszthatatlan az áldozattól, mint a Kereszt, az igazi Öröm, a dicséret: „ti pedig ‚választott nemzetség, királyi papság, szent nép, Isten birtoka‘ vagytok, hogy hirdessétek annak hatalmas tetteit, aki a sötétségből csodálatos fényére hívott titeket”9. A Zsidók levele a hívőkhöz szólva a 50. zsoltár szavaival így szól: „Hozzunk tehát mindig áldozatot Istennek Jézus által; ajkaink dicsérjék az ő nevét”10.
Önmagunk adása és Isten csodálatos tetteinek hirdetése, akár személyes, akár közösségi vonatkozású, a hívők misztikus papsági küldetésének két elválaszthatatlan megnyilvánulása, akik arra vannak hívva, hogy új éneket énekeljenek.11 P. Louis Boyer véleménye szerint nem lehet választani „a Kereszt misztikája és a Feltámadás misztikája között, ahogy azt néha valaki elképzeli. A kereszténység csak egyetlen misztikát ismer, a mennybemenetel misztikáját. De a mennybemenetel a keresztre feszítést feltételezi” (ami a szerzetesi élet értelmét is jelenti). Ne próbáljuk meg magunkat felemelni, ahogyan a New Age mozgalom guruai javasolják: nincs más mód, ahogyan felemelhetünk, mint bízni abban, aki önmagát lealacsonyította!
A hívők aktív részvétele az eucharisztikus áldozatban a két dimenzió – az imádás szellemében és igazságban – találkozásának csúcspontja, melyek az áldozat és a dicséret. Bár nem minden keresztény kapta meg a hatalmat, hogy az eucharisztiát kiszolgáltassa, de mindenki lehetőséggel és hivatással rendelkezik arra, hogy önmagát Krisztussal együtt áldozza. Amikor ezt teszi, Krisztust az Atyának nemcsak a pap kezei által áldozza, hanem vele együtt, és úgy összeköti dicséretét, közbenjárását, kárpótlását és a könyörületes cselekedeteket a pap és Krisztus szándékaival, aki az oltáron jelen van. Marta Robin azt mondja, hogy a lelki gyengeség (astenia) sok keresztényt megfoszt a eucharisztia hatásaitól, akik a kút mellett állnak, de szomjan halnak.
Az eucharisztia teremt bizalmat, és emellett, ahogy Boldog Edith Stein kifejezte:
„Ha megtanulnánk a liturgikus időszakokat, ünnepeket vagy vigíliákat a templom szellemében megélni, lelkeink hamarosan évről évre kezdtek volna a megörökítés felé fordulni, mint a gyümölcs, amely megérik, mielőtt az örökkévaló szombat pihenőjébe kerül.”
(Etien testvér)
