A templom túllép önmagán, és ezzel arra tanít minket, hogy „minden dologban találjuk meg Istent”. Nem csak keresni kell őt fáradsággal, mint egy ékszert a hulladékhalomban, hanem megtalálni őt, mint akinek mindig ott voltam előttem...
Nemcsak Isten univerzalitása a világban, hanem a világ megváltásának univerzális szándéka miatt sem vagyunk a világban a hétköznapokban távol Istentől, mint a saját imáinkban vagy az egyházi istentiszteletek során...
Először is figyelembe kell venni, hogy minden, ami ilyen nagyvonalúan és hangosan mutatja világias létét, tiszta ajándék, amelyet nem valamilyen érinthetetlen magasból adtak nekünk, hanem Isten, aki ajándékában olyan mélyen alázatosan közelít hozzánk, ahogy csak tud. A teremtés, a kegyelem állapota és a megváltás cselekedete itt már nem megkülönböztethetők: nem is tudják őket megkülönböztetni, mert Isten szándéka - hogy határokig osztozzon - oszthatatlan. Ezért a meditáló keresztény már a dolgok puszta létezésében is felfoghatja Isten teljes hozzáállását. Talán könnyebb lenne, legalább látszólag, Isten hozzáállását a sértetlen természet szépségében felfedezni - erdő, hegyek, sivatag, tenger... - de miért ne lehetne megtalálni az ember által formált, gyakran olyan csúnya tájban is; az emberek alkotásaiban, amelyek gyakran fárasztóan ellenszenvesek: találni őt mint Istent, aki türelmesen teret ad teremtményei találmányainak? Az ő türelme és nagylelkűsége gyakran a hiány és üresség fogalmával van kapcsolatban. A keresztény meditáló számára ez egy kegyelmes közelség...
(Hans Urs von Balthasar /1905–1988/, részlet a Keresztény meditáció szövegéből)
