(Készítette P. Gorazd, O.Carm.)
Aki megismerte P. Metoděj Minařík (1912–2003) életét és szolgálatát, annak feltűnhetett, hogy a 70-es és 80-as években P. Metoděj nemcsak a férfi karmelitákra ügyelt, hanem próbálta segíteni azokat a nőket is, akik nővérként szerettek volna belépni a karmelita közösségbe, és normális körülmények között be akartak lépni a kolostorba. Csakhogy a szabad élet a rendi közösségekben akkor nem volt lehetséges. Metoděj atya nemcsak a prágából Jeretyínbe kitelepített boszorkány nővérekkel tartotta a kapcsolatot, hanem abban is segített, hogy a női Karmel a rend eredeti ágán is létrejöjjön.
Ekkor P. Metoděj több karmelita nővér (az úgynevezett második rend) szerzetesi fogadalmait vette, akik azonban továbbra is egyedül éltek, mindegyik a saját otthonában. P. Metoděj alkalmankénti találkozókon a lehető legteljesebb nevelést biztosította számukra a megszentelt élethez, és átadta a Karmel iránti tiszteletét és lelkesedését.1
Az egyik ilyen nővér, Vlasta Pastyříková, idén ősszel hunyt el, és e alkalomból visszatekinthetünk életének és hivatásának tanúságára.
1919. május 17-én született a Jihlava melletti Jamnémben. Születési neve Brabcová volt. Az apja kocsmát és boltot vezetett, az édesanyja pedig a háztartást vezette. A szülőknek összesen két lánya volt. Az apja távoli kedves rokona pedig egy pap volt: Jan Brabec, aki a Hradec Králové-i dékán volt, és aki mindig nyáron meglátogatta őket. Az apja kilenc gyermek közül származott, és mindannyian megőrizték a hitüket felnőttkorukban is, bár jó állást értek el – "úriemberek voltak".
Vlasta a Hradec Králové-i tanítóképző intézetet végezte el, és a dékánságon az unok bátyjánál lakott. Összesen öt évet töltött ott. Egy évet a felkészítő tanulmányával, majd négy évet a tanítóképző intézetben. A második év végén, 18 évesen, belépett a prágai boszorkány nővérek kolostorába. A saját emlékei szerint akkor nem tudta semmit a kolostori életről és a Karmelről, de hirtelen azt a gondolatot kapta, hogy jelentkezik a kolostorba.
Az unoka bátyja lebeszélte, és azt tanácsolta, hogy várjon. De a fő akadály valami más lett.
A Karmelba nem jutottam el, mert nem volt hozományom. Még emlékszem a Karmel vezetőjére, hogy milyen szép, példás írása volt, sajnálom, hogy elégettem azokat a Karmel leveleket. Mekkora kár, hogy ez minden nem volt semmire, így mindent összeszedtem és elégettem. Nem kellett volna ezt tennem... Akkor hozomány kellett, már nem tudom, mekkora. Amikor előtte tanultam, honnan szereztem volna annyi pénzt? A szüleimnek sem volt, így nem tudtam belépni a kolostorba...2
Az érettségi után 1942-ben Polnába ment, és elkezdett tanítani a fiúk iskolájában – az első osztályos gyerekeket. Két év múlva áthelyezték egy másik iskolába. Polnában öt évet töltött, ott is ismét a dékánságon lakott. Mivel ott a tanárok feleslegesek voltak, megszerezte a szükséges vizsgákat, és vallást is tanított – az ötödik és nyolcadik osztályban a polnáni polgári iskolában. A környező falvakba motorral járta az órákat.
Aztán férjhez ment. A férje egy ideig iskolaigazgató is volt, és ő mint tanár volt a beosztottja. A házasságuk boldog volt, de gyerekeik nem születtek. Később azonban a házasságáról már nem akart túl sokat beszélni. Tanárként a totalitás idején nem volt könnyű az ő meggyőződésének. Emlékezett arra: Aztán engem áthelyeztek (helyről helyre), de ez mellékes... Az életpályáját egész életében gyakorolta, egészen a nyugdíjba vonulásáig.
Amikor a férje körülbelül 1980 körül meghalt, újra feléledt benne a vágy, hogy karmelitaként éljen. Levélben megkereste P. Metodějt. Megtalálta a kapcsolatát, és írt neki. Levélben megbeszélték, és ő elment Polnára. Ez épp a Mindenszentek ünnepén történt, így P. Metoděj nevetett és mondta neki: „Akinek az Úr Isten ad, annak mind a szentek.” Akkor a dékánság hivatalában felvételt nyert a kápolnai testvérségébe.
Ezzel kezdődött kapcsolatuk és titkos szerzetesi képzésük. Az ideiglenes fogadalmakat 1986. július 21-én, a véglegest pedig 1989. július 23-án tette le. A P. Metoděj által kijelölt szerzetesi neve Arkangyal volt, ő maga mondta, hogy ilyen névre nem lett volna képes rátalálni. Élete végén már azt sem tudta felidézni, miért adta neki ezt a nevet: hogy e névvel a karmeliták védőszenteként adott neki – áldott Arkangyal Girlanit.
A P. Metoděj által biztosított szerzetesi életre való nevelés keretében elkezdett zarándokolni a Karmel hegyén álló Szűz Mária zarándokhelyére Kostelní Vydříbe. Ez mind titokban volt. Mindig a zarándoklat után P. Metoděj néhány napot a nővéreknek szentelt, ők a zarándoklat után is takarítottak. (Ez is megfelel az ő fogadalmainak dátumának.)
Maruška Macháčovával, aki később – még a totalitás idején – a nővérek vezetőjévé lett, Vlasta sokáig levelezett, amikor Maruška beteg volt. Megértettük egymást. Ő csöndes volt, mint P. Metoděj. Ő is olyan szerény, alázatos ember volt...
A többi karmelitát akkor ismertem meg, amikor részt vettem azok találkozóin, amelyeket P. Metoděj és később P. Vojtěch Kodet vezetett.
Élete végéig megőrizte szabadlelkű, vidám természetét. Örült az életnek, és a hite is örömteli volt. Ezért a nővérek és azok számára, akik ismerték, egyszerűen "Vlastička" volt. A karmeliták akkor még nem viseltek habitust. Csak később készíttették el őket. Vlastička szívesen emlékezett arra, hogy P. Vojtěch mikor jött el öltözetének első habitusában, és megkérdezte őt: „Hogy tetszik?” És ő a rá jellemző humorral válaszolt: „Nekem tetszik az a karmelita.”
Amikor 1991-ben a generális szuperior P. John Malley és P. Redempt Valabek Csehszlovákiába látogatott, találkoztak a nővérekkel, és arról beszélgettek, hogy próbálnák meg együtt élni mint közösség, majd kolostort alapítani. De az idősebb nővérek nem akarták, mert csak néhány év volt hátra a nyugdíjig, nem tudták, hogy ebben a korban még egy ilyen nagy változást el tudnak-e fogadni, és nem akarták magukat kitetni a létezési bizonytalanságnak. Vlasta Pastyříková akkor úgy érezte, hogy kötelessége, hogy gondoskodjon nővéréről és annak lányáról. A rend generálisa megengedte neki, hogy karmelitaként tovább élhessen a közösségen kívül, és a kolostorba az olaszországi bevezető képzésre ne menjen.
1993-ban a Vydří kolostorban a Karmelhez tartozó szerzetesi élet iránt érdeklődők közöl, akik nem akartak állandó klauzúrában élni, megalakították a Szűz Mária, Karmel Királynője közösséget. P. Vojtěch gondozta őket. Vlasta Pastyříková háttérben maradt. Élete végén így emlékezett:
Ezt nem viseltem jól. De P. Metoděj, ő levelezett velem, így nem voltam egyedül. Szeretem őt. És örülök, hogy szeretem őt.
(Ilyen élénken emlékezett rá, és beszélt róla, még akkor is, amikor már néhány év telt el a halála után.) A Karmel köréből alkalmanként P. Vojtěch látogatta őt, és néhány közeli ismerős is.
Rokonaival élt, és egészen idős koráig teljesen önálló volt. Aztán elesett, és eltörte a medencecsontját. Az orvosok szerint már nem volt remény, hogy valaha újra járni tudjon. Az akut osztályról való kiengedés után még egy kis időt kellett eltöltenie a jihlavai LDN-ben, de a közömbös öregasszonyok társaságában a környezet megölte őt – elvesztette az élethez való kedvét – és ott hamarosan meghalhatott volna. A hozzátartozói ezt követően visszavitték őt Jamnébe, a szülőházába, ahol fekvőbetegekként élt a saját apró lakásában. A környezetváltozás nagyon segített neki; teljesen felélénkült, mintha megújult volna. Újra úgy élt, mint egy vidám, igazán boldog ember. Örült az Isten dolgainak, de emlékezett arra is, hogy szeretett táncolni és szerette a népzenét.
Amikor a hozzátartozói már nem tudtak róla gondoskodni, mert távolabbi munkahelyre kellett ingázniuk, egy közeli idősek otthonába került Ždírci-be. Ott egészen jól érezte magát, és hamar népszerűvé vált mind a betegek, mind a személyzet körében. Néha még azt is megtörtént, hogy egyik lakótársát imádkozni tanította.
2015 elején fokozatosan kezdték elhagyni az erejét: már nem tudott olvasni, abbahagyta a levelezést, és fokozatosan elkezdett elveszíteni az érdeklődését a földi dolgok iránt... Ennek ellenére még mindig nagyon türelmes és nyugodt volt. 2015. szeptember 11-én hunyt el a Ždírci idősotthonban. A temetési szentmise 2015. szeptember 19-én volt Jamnémben, Polná közelében.
Engedjék meg, hogy még néhány darabját csatoljam bölcsességének és jámborságának, amelyeket csak úgy a lélek aljáról mondott, amire kértem. Egyszerűek, szépek, és hiszem, hogy tanulságosak is. Ösztönöznek bennünket, hogy hálásak legyünk tanúságtételéért és elhatározásáért, hogy hasonló egyszerűséggel és szeretettel teljesítsük egyedülálló életünk és hitünk történetét.
- A szeretet nem hal meg. Csak az emberek.
- Én „megszállott” voltam a költészettől. A költészet rejtett teológia, ahogyan valaki mondta. (Mivel az ő költészete népdalok, templomi dalok és népszerű dalok szövege volt.)
- (Amikor a részletekről kérdeztem az életéről, amire már nem emlékezett, azt mondta:) Tudja, bizonyos dolgokat már nem szükséges tudnom. Tudtam, tudom – belém van építve valami, ami nem olyan könnyen lebontható.
- Nem fáradok azon, hogy azon gondolkodjak, mit kérjek imámban. Mindig a szeretetet kérem. Abból hiány van.
- Az Úr Isten szeret engem. Sok bizonyítékom van róla!
