Ó, Uram, Ön mondja: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradtak és megterheltek vagytok, és én megnyugtatlak titeket“. Mit akarunk még, Uram? Miért könyörgünk még? Mit keresünk? Miért vesznek el a világi emberek, ha nem azért, mert a megnyugvást keresik? Ó, mekkora vakság, hiszen ott keressük, ahol lehetetlen megtalálni!
Könyörülj meg, Teremtő, ezeken a teremtményeiden. Nézd, hogy még csak nem is értjük, nem is tudjuk, mit kívánunk, még a kérésünket sem tudjuk megragadni. Uram, adj nekünk világosságot! Nézd, hogy szükségünk van rá, sokkal inkább, mint a vak születésű, aki vágyott látni a világosságot és nem tudta. Most, Uram, már látni sem vágyik! Ó, milyen gyógyíthatatlan rossz! Itt, Istenem, itt kellene megmutatkoznia a hatalmadnak, itt a kegyelmednek.
Ó, milyen durva dolgot kérek, igaz Istenem, hogy törődj azokkal, akik nem törődnek Veled, nyiss meg azoknak, akik nem hívnak Téged, adj egészséget annak, aki szívesen betegek, sőt vágyik a betegségre!
Azt mondod, Uram, hogy a bűnösöket keresed. Ezek valódi bűnösök. Ne nézz a mi vakságunkra, Istenem, hanem az Ő sok vérét nézd, amelyet a Fiad ontott értünk. Bárcsak ragyogna a kegyelmed a széles körben elterjedt rossz közepette. Nézd, Uram, hogy mi a Te műved vagyunk. Bárcsak segítene nekünk a jóságod és a kegyelmed.
(Terézia Jézustól, A lélek kiáltása Istenhez, 8,2.3; Vojtěch Kohut OCD munkafordítása)
