El tudnánk viselni Krisztus halálát anélkül, hogy tudomásunk lenne Krisztus feltámadásáról? Ahogyan a bűn is csak a megbocsátás kegyelmének fényében érthető meg, úgy a halállal is csak az új élet fényében lehet szembenézni, amelyet ezen keresztül érhetünk el. A történelmi valóság, amelyben élünk, nemcsak Krisztus halálát, hanem Krisztus feltámadását is magába foglalja. Talán azt kellene mondanunk, hogy az emberi szenvedésnek csak az új élet kontextusában vagyunk képesek szembenézni, amely éppen ebből a szenvedésből születik.
„Krisztus feltámadt!” Ez azt jelenti, hogy a bűn, a magány, az éhség, a szegénység, a háború és a pusztulás már nem mondhatja ki az utolsó szót. A halál és minden tünete az egyéni és a társadalmi életünkben már nem képviseli a végső valóságot. A depresszió, a keserűség, az indulat, a bosszúvágy és a gyűlölet mind olyan következmények, amelyek a halál hatalmának alávetettségéből és a képességünkből adódnak, hogy megértsük, hogy Krisztusban és Krisztus által a halál elvesztette végső erejét.
(Henri Nouwen /1932–1996/, részlet az America-i Krisztusról szóló esszéből)
