Annyit kellene neked felróni, drága Egyházam, és még mindig annyira szeretlek! Több szenvedést okoztál nekem, mint bárki más, és mégis senkinek sem tartozom annyival, mint neked. Olyan szeretném, ha egyszer romokban láthatnálak, és mégis annyira szükségem van rád. Olyan sokszor megbotránkoztál engem, és mégis te adod nekem a szentséged megértését. … El sem tudom számolni, hányszor akartam rácsapni a lelkem ajtajára, bezárni előtted – és mégis, minden este csak azt kérem, hogy megölelhess engem a karjaidban! Nem, nem tudok nélküled lenni, hiszen egy vagyok veled, még ha nem is vagyok teljesen te. És hová menjek? Másik egyházat építeni? Nem tudok egyházat építeni ugyanazokkal a hibákkal … mert ezek a hibák az enyémek.
(Carlo Carretto /1910–1988/, részlet az „Egyházi ódák”-ból)
