Az ember, aki szeret és szeretve akar lenni, az idejét a barátja közelében kell töltenie, hogy néha ránézhessen és várhassa, hogy hallja a hangját. Szemtől szemben vagy egymás mellett; minden esetben nagyon közel. (…) Miért vállalnánk olyan feladatokat, amelyek eltávolítanak minket a barátunktól – és adnánk azt a hazugságot, hogy ezt érte tesszük? Egyetlen hősies cselekedet, amelyet elvégzünk, egyetlen áldozat, amelyet a szeretett személyért – de messze tőle – hozunk, nem fog annyira értékes lenni, mint a puszta együttlét mellette. Nagy cselekedetekkel és áldozatokkal a hős biztosan kiérdemelheti mások szeretetét, de csak abban az esetben, ha azok olyan bizalmas közelségből születtek, amely megelőzte vagy követni fogja őket…
Nincs olyan áldozat, ami elég nagy lenne, ha arról van szó, hogy együtt lehessünk, vagy – mivel Isten közelségéről beszélünk – hogy nyugodtan tartózkodhassunk Isten előtt. A szeretet, amelyet Isten iránt érzünk, ugyanolyan fő követelményt támaszt, mint az emberi barátság fő követelménye. Ezért teljesen indokolt a kontemplatív ima, ahogy Isten barátai gyakorolják. Szünet nélküli, kitartó imádság. Az imádság hosszú eltöltése.
(Jeronimus atya /1907–1985/, a sept-fons-i trappista kolostor szerzetese, Lehetőségek és melódiák)
