Ma hôm lidí je tolik, toliko „keresztény“, akik fáradhatatlanul hirdetik nemzeti kulturális életünk megtisztítását, annak keresztényesedését. Beszélnek a „Szent Vencel hagyományáról“, de semmit sem tudnak róla, csak egy homályos megbékélést gondolnak a szent hercegre, holott ez a pont, amelyet őseink a szent Vencel életében biztosan a legkevésbé emlegettek. Számukra Szent Vencel elsősorban harcos volt, erős harcos, aki megbonthatatlanul hitt a Mennyek Királyának segítségében...
Európa felett, amely a csodálatos hibái ellenére mégis a legjobban megvalósította az Ő üdvözítő üzenetét, Krisztus lehajol és talán együttérzésének könnyeivel sír testvérei felett, akik ilyen módon kénytelenek megtapasztalni, milyen csodálatosan nyomorultak és tehetetlenek anélkül, hogy Ő mellettük állna. Istenünk, óvj meg minket a kicsinyes és romlott, korlátozott önzésétől. Minden próbálkozási óra, mint a mai, egyben az a pillanat, amikor a világ megváltása beteljesedik. Gyávák lennénk, akik örök megvetésre méltók, ha most a kicsinyes személyes gondjainknak akarnánk szentelni magunkat, ha a bűnös „Ez minket nem érint” hozzáállással akarnánk tovább menni a gyönyörűségeink felé...
Az igazi Krisztusi tanítvány szíve ugyan szereti a békét, de soha nem vásárolja meg azt a hazug képmutatókkal való kompromisszummal, nem ismeri a kompromisszumot a sátáni gőggel, amely – amikor kifogy a szuflából – zavarosan locsog a fenyegetett kultúráról.
(Adolf Kajpr SJ /1902–1959/;
részletek három Szent Vencel-szövegből, amelyek a Dorost című folyóiratban jelentek meg:
az első két bekezdést 1939 júniusában és szeptemberében, a második bekezdést 1945 szeptemberében tették közzé; idézve a Jelenlét az isteni időnk könyvből. Refugium 2021)
