P. Gorazd Cetkovský, O.Carm.
Ebben a cikkben szeretném megadni nekünk a lehetőséget, hogy bepillantást nyerjünk abba, hogyan élte meg Edith Stein, a későbbi boszorkányos karmelita, Tereziát, a Kereszt védőszentjének ünnepét. Számos tanúvallomás maradt fenn az életéről, ezért nézőpontunk ilyen részletes lehet.
Csak a hat egymást követő húsvétra összpontosítok (1928-tól 1933-ig), amelyek különleges helyet és formát képviseltek Edith Stein életében. Edith akkor már keresztény volt, de még nem karmelita a kolostorban. Ezek a húsvéti ünnepek összekötik, hogy Edith Stein Beuronban élte át őket. A helyi bencés kolostor többek között a szellemi képzőművészet és a liturgikus megújulás ismert központja is volt.
Milyen élethelyzetben volt akkor Edith? A kontextus érdekében emlékezzünk meg az életével kapcsolatos legfontosabb dátumokról. 1891-ben született egy zsidó családban Breslauban, tehát a korabeli Németországban. Filozófiát tanult, és harmincéves korában áttért a katolikus hitre. 1922. újév napján keresztelték meg. Egy idős, tapasztalt pap, aki felkészítette a keresztségre, megpróbálta találni számára egy megfelelő háttér, amely illeszkedett volna hozzá. Így barátjához, Josef Schwindhoz, a Speyeri Püspökség generális vikáriusához fordult. Ő Edith számára továbbra is nagy támasz lett, nemcsak lelki tanácsadóként. Megértette, szentelt neki időt, és segített neki a gyakorlati életbe való beilleszkedésben: iskolai tanárként a dominikánus nővérek iskolájában Speyerben. Edith 1923-ban kezdett el tanítani ott. Az apácarend által irányított iskola nemcsak megélhetést jelentett, hanem megfelelő környezetet biztosított saját lelki életéhez is. A kolostor mellett élni, bármikor imádkozni a templomban, vasárnaponként meglátogatni Schwind prelátnál, mindez nagyon fontos volt számára. Amikor néhány év múlva elhagyta Speyert, és időt töltött otthon Breslauban, megemlíti, hogy nem volt könnyű megszoknia az új környezetet.
Míg a nyári szünetekben hazautazott édesanyjához és családjához Breslauban, a karácsonyi és húsvéti ünnepeket máshol töltötte. „Az ünnepeken különösen nehéz itthon lenni (biztosan tudod, hogy a hozzátartozóim nem a mi hitünket követik),” említette egy diákjának írt levelében (153).1 Ezért nem is tért haza az ünnepekre. Tudjuk, hogy 1925 és 1927 között a húsvétokat egy Liebfrauenberg nevű helyen töltötte, amely Bergzabern plébániájához tartozik, ahol megkeresztelték. Mert ott volt egy felépülési ház, amelyet apácarend vezetett, akinek szellemi tanácsadója Schwind prelátus volt.
1927-ben azonban Josef Schwind elhunyt. Edith számára ez nagy veszteség volt. Ekkor - 1928 húsvétján - barátja, Erich Przywara jezsuita ajánlására először utazott Beuronba. A szent ünnepek áhítatos átélése mellett célja az volt, hogy megismerkedjen a helyi kolostor apátjával, Rafael Walzerrel. Ez a nagyon képes férfi később élete további éveiben lelki vezetőjévé vált. Noha csak három évvel volt idősebb nála, Edith mély tisztelettel fordult felé.
Második húsvétját Beuronban a következő évben, 1929-ben élte át, erről részletesebben beszámolunk, mert ezúttal nem érkezett egyedül. A speyeri iskola diákjai és apácái között, ahol élt és tanított, Edith néhányuknak még magánúton is tanított. Az egyik közéjük tartozott Agnella Stadtmüller fiatal dominikánus nővér. Edith először a kiegészítő érettségire és az egyetemi tanulmányokra készítette fel. Ezután eltelt néhány év, amely alatt szorosan kapcsolatban maradtak. 1929 tavaszán Edith különleges ajándékot készített számára: megállapodott az elöljáróval, hogy Agnella húsvétot tölthet vele Beuronban. Amikor Agnella évekkel később összefoglalóan feljegyezte emlékeit Edith Steinről, az ott töltött közös napokat a legmagasabb csúcsként jelölte meg, amit valaha is megtapasztalt Edithtől.
Edith a húsvéti tartózkodását Beuronban, először is a Szent Hét során, exercíciónak tekintette. Csendbe merült. Még a megmaradt levelei is azt mutatják, hogy megpróbálta az üzeneteket vagy előbb elintézni, vagy késleltetni a későbbi napokra. Ugyanakkor nagyon tapintatos tudott lenni. Az egyik levelében azt írja: „Előre írok, mert holnap, Virágvasárnap már szeretném elkezdeni a csendet. Viszont a két első nap fényét már küldöm, itt vagyok már csütörtök este óta – tele békével, nyugalommal és szeretettel...” (143) És ezt a „csomagot” a békéből és szeretetből annyira hitte, hogy a már idézett mondatok után egy olyan közlést is hozzáfűzött, amelyről feltételezte, hogy szomorúságot okoz a levél címzettjének. Edith azonban komoly okból is képes volt megszegni a csendet, például amikor egy diáknak elmondta véleményét a kolostorba való belépéséről. Azt írta neki a legszükségesebb dolgokról, és hozzátette: „Most nem szeretnék többet írni magamról, mert ma már tulajdonképpen csendben vagyok.” (188)
Agnella nővér emlékszik, hogy Edith ezeken a napokon már nagyon korán kelt, hogy részt vehessen a kolostor első imáin, amelyek reggel négy körül kezdődtek a templomban. Edith azonban arra ösztönözte őt, hogy iskolai fárasztás után pihenjen, és csak a reggeli mise idejére jöjjön a templomba. Hasonlóképpen ebéd után szünetet tartva – egyfajta szünetet az exercíciós csendben: elmentek egy csendes helyre sétálni, és egy kis időt beszélgettek. „Általában könnyed beszédhangon beszélt velem a liturgikus eseményekről, amelyeket éppen átéltünk vagy előttünk álltak. (...) Zöld csütörtök, Nagypéntek és Fehér szombat a mély csend és a komoly elmélyülés napjai voltak a számára, amíg fel nem hangzott a húsvéti Alleluja.”
Arról, hogy a húsvét középpontja Edith számára valóban a liturgikus imádság volt, mások mellett tanúskodnak a Beuronban a Mayer panzió vendégkönyvében tett feljegyzései is, ahol általában megszállt. Az első ott tartózkodása végén, 1928 húsvétján a könyvbe ezt írta (60):
Laetatus sum in his quae dicta sunt mihi: in domum Domini ibimus.
Örültem, amikor mondták nekem: Az Úr házába megyünk. Remélem, hogy hamarosan ismét szeretnék elmenni a vendégszerető házból a fából készült hídhoz, a „Házba az Úrhoz”, és szívből jövő hálával
Dr. Edith Stein, Speyer, Szent Magdolna kolostor
(Amikor Edith 1928 húsvétján először akarta Beuronba utazni, el akarta foglalni a „Maria Trost” exercíciós házban, amelyet a Szent Vince Irgalmas Nővérei alapítottak (három évvel korábban felszentelték). De mivel abban a kedvező időben a tanárok számára exercíciók zajlottak, az elöljáró nővér kénytelen volt elutasítani őt, és egy „teljesen közel” lévő magánszállást javasolt neki. Valószínűleg ez volt a panzió, ahol a húsvétra megszállt.)
Érdekes, hogy Agnella nővér emlékei megegyeznek azzal, amit Edith saját leveleiben említ más barátainak. Az a meggyőződés, hogy a húsvét Beuronban tartós gyümölcsöt hozott számukra. Agnella nővér azt írta: „Ami a szent húsvét liturgiájától kaptuk, az maradandó, és nem veszik el.” Edith egy héttel a húsvét után írt cikkében, egy müncheni ismerősének írt levélben, ahol Agnella nővér később elutazott: „Agnes ellen biztosan még biztosan látni fogja Beuron fényét. Amit az ember magával visz, az maradandó. És tizenkét nap alatt itt olyan kincseket gyűjthetünk, amelyek hosszú ideig táplálóak és segítik feldolgozni mindazt, ami kívülről érkezik. Ez a válasz arra a kérdésre, hogyan boldogulok.” (68)
Egy másik emléket, amelyet Agnella nővér azt mondta, hogy soha nem fog elfelejteni, a találkozójukhoz fűződik Rafael főapáttal, amikor a tartózkodásuk végén együtt köszönetet mondtak neki. Edith számára azonban ő több volt, mint egyszerű vendéglátó. Megosztotta vele lelki életére vonatkozó titkait, és valóban következetesen figyelembe vette tanácsait. Ő is távol tartotta őt a kolostorba való belépéstől, azzal az indoklással, hogy hasznosítania kell ajándékait (a külső tevékenységben), és azt is, hogy megóvja az édesanyját a nagy fájdalomtól, amit ő okozna neki. Edith egykor „az én apámmal” nevezte el – biztosan nem humoros exagálással, de szintén nem alaptalanul. Az „Hogyan kerültem a kölni Karmelhez” című emlékekben így írta: „Évek óta titokban szerzetesi fogadalmat tettem. Attól kezdve, hogy Beuronban egyfajta kolostori otthonra leltem, főapát Rafael előtt láttam „az én apámat”, és neki terjesztettem elő életének minden fontos kérdését.”2 Egy levelében említette vele kapcsolatos beszélgetését: „Mindent szabadon előadhattam, és mindent kedvességgel fogadtak. Ahogy tudjátok, itt nincs diplomácia és semmiféle hátsó szándék.” (88)
 |
| Rafael Walzer (1888–1966) a Beuroni kolostor apátjává már harmincéves korában választották. Teológiai intézetet és egy nagy könyvtárat alapított Beuronban, elkezdett bencés folyóiratokat kiadni, és részt vett több más kolostor megalapításában. 1935-ben a náci rendszerrel kapcsolatos problémák miatt elhagyta Svájcot, utána Franciaországba és Algériába költözött. Németországba csak 1964-ben tért vissza. Beuronban temették el. |
Hasonló megközelítést javasolt másoknak is. Egykori diákjának, aki most a kolostorba való belépésről döntött, és valójában karmelitává lett, Edith így írta: „Nagyon szeretném, ha mielőtt bárhol is jelentkeznél, alaposan beszélnél az apát úrral.” (239)
Ezek nem apróságok voltak, amivel lelki tanácsadójához fordult. 1930 húsvétján azelőtt beszélgetett egykori diákjának egy olyan helyzetéről, aki éppen két héttel korábban lépett be egy kolostorba. Ehhez kapcsolódhatott valamilyen nehézség, mivel Edith az alkalommal a „problémás jövő” szavakat használta. (88) Valószínűleg az apát úr ismerte a lányt, és ő is érdeklődött azon, hogy megfelelő segítséget kapjon. Amikor Edith ugyanezen év végén fontolgatni kezdte a Speyerből való távozást, hogy több időt nyerjen tudományos munkájára és előadói tevékenységére, egy levelében megemlíti, hogy jelenleg nem akar ezzel a kérdéssel időt vesztegetni, de a karácsonyi szünetben foglalkozik vele. „Ezt Beuronban kell alaposan megfontolni.” (118)
Egy hely a levelezésében felfedi, hogy Edithnek a Beuron környezetéhez fűződő viszonyát is meg kellett védenie saját magának. 1932 Virágvasárnapján Beuronból írta egy diákjának, aki később karmelitává vált:
Természetesen én is már megfontoltam, hogyan indokoljam meg, hogy olyan gyakran járok ide. De végül is a belső életnek is meg kell adni a szükséges táplálékot, különösen ha az ember másutt sokat kell adnia kifelé. Ezt természetesen nem lehet olyan emberekkel megbeszélni, akik tisztán materialista módon vannak beállítva, és akik a szellemi és lelki értékek iránt nem érzékelnek semmit. (188)
Nagyon jelentős volt a Beuronban eltöltött ideje a 1933-as húsvéton, vagyis nem sokkal azután, hogy Adolf Hitler a hatalomra került Németországban. Erről a következőket írta:
„Ezúttal egy különleges ok vitt el oda. Az utolsó hetekben folyamatosan gondolkodtam azon, nem tudnék-e valamit tenni a zsidó kérdésben. Végül arra a tervre jutottam, hogy Rómába megyek, és magánaudiencián kérem a Szentatyát, hogy adjon egy enciklikát. De nem akartam ilyen lépést tenni a saját fejem után.”3
Bár ez kissé izgalmas volt, mert az apát úrnak akkoriban térnie kellett Japánból, mégis biztos volt abban, hogy az ünnepek alatt már szeretne a kolostorban lenni. És valóban találkoztak. Edith lemondott a római útjáról, de az apát úr közvetítésével levelet küldött a Szentatyának, amelyben előterjesztette kérését. (Hetven évig ez a levele titkos vatikáni levéltárban volt, és nem volt biztos, hogy egyáltalán létezik, vagy hogy a pontos szövegét is tudják. Csak 2003-ban nyitották meg ezt az anyagot. Az apát úr kísérőlevele Edith leveléhez 1933. április 12-én datálódott, ami a Szent Hét szerdája, 1933-ban.) Edith tehát Beuronban írta meg levelét a pápának 1933 húsvétján.
A kolostorba való végső elhatározását is Beuron tartózkodásához számította. „Körülbelül tíz nappal azután, hogy visszatértem Beuronból (1933 húsvétjának után), eszembe jutott a gondolat: Most végre itt az ideje, hogy a Karmelre menjek?” Ezért 1933 húsvétja volt az utolsó Beuronban. Még abban az évben belépett a kolostorba, és életének hátralévő kilenc húsvétját már karmelitaként élte meg.
A húsvétok nem voltak tehát Edith számára az emberektől való elmenekülés vagy a liturgia világába való elrepülés ideje. Ahogy ez életének egészére jellemző, a húsvéti átétele során is nyitott maradt a mások iránt, a mély emberi kapcsolatok és értékek iránt. Ez világosan látszik azokon a tényeken is, amelyeket már felidéztünk. Képes volt megosztani Beuron gyönyörű húsvétját a diákjával, „nagy gyermekével”, ahogyan valahol ő is nevezte. Az apát úrban nem csupán „intézményt” keresett – lelki tanácsadót, hanem egyúttal egy embert is, kapcsolatuk mélyen baráti volt.
Ez a húsvéti élményeinek dimenziója világosan látható a későbbi körülményekből is. Amikor 1932 karácsonyán nem akarta Münsterben tölteni az ünnepet, ahol akkor dolgozott, és sok munka miatt nem akarta messze elutazni (225), körülnézett egy megfelelő búvóhely után a közelben. Ekkor választotta a dorsteni nővérek kolostorát. A helyi nővérek ugyanis az intézményben tanultak, ahol Edith dolgozott és élt, így jól ismerték egymást. Tizennégy nappal azután, hogy elutazott tőlük, levelet írt vezetőjüknek: „Még egyszer őszintén meg szeretném köszönni a karácsony szavakban tükröződő, csendes napokat és az Ön által nekem szentelt órákat. Bevallom Önnek, hogy ahhoz, hogy döntsek a dorsteni tartózkodás mellett, nem csupán a szent napokon való kolostori elvonulás iránti vágyam vezetett, hanem az is, hogy már belsőleg van valami összekötő kapcsolatunk, és hogy fontos volna a személyes találkozásunk. Talán erről Ön még többet tud, mint én.” (231)
Mindezen kívül, a húsvéti ünnepek estéje lehetőséget biztosított számára, hogy imádkozzon másokért. Hiszen ő is sokszor bízott mások imáira, és szívesen kérte őket. Az egyik diáklányának, aki nehézségekkel küzdött a tanulásban, Edith karácsonyt követően írt: „Beuronban sokat gondoltam rád és a nagy kérésedre.” (128)
Próbáljunk most rátérni arra, ami a legigazabb, ami Edith beuroni húsvéti élményeihez tartozott, ami számára széppé tette ezeket. Egy 1930 tavaszán írt levélben a sok teendője közepette a húsvétra várt vágyáról beszél: „A sok (munka) közepette természetesen nő a vágyam a liturgikus csend iránt, ezért arra gondolok, hogy minél előbb és a lehető legközvetlenebb úton elutazzak Beuronba.” (84) Tehát: csendet keres, amelybe a liturgia beletartozik.
Még kifejezőbbnek tűnik az a levele, amelyben kifejti, miért éppen a karácsonyi ünnepekre utazott a dorsteni nővérekhez 1932-ben. „Az ünnepek alatt a szépséges liturgiával szeretnék a kolostori áhítatba menekülni: nem Gerleve (ez egy közeli bencés kolostor volt, amelyet jól ismert), mert félek a templom és még inkább a kolostor tömegétől; de most nagyon közel a dorsteni nővérekhez, akik már régóta vártak.” (225) Ebből három meghatározó motivum cseng ki:
- kolostori elvonulás,
- szépséges liturgia,
- baráti háttér.
Edith a Beuronban eltöltött húsvétjairól ezen kívül a legrészletesebb emlékeit egy levélben írta, amelynek adresátja Adelgundis Jägerschmidt nővér, egykori diákja (csak négy évvel fiatalabb Edithnél) Freiburgból, ahol Edith egykor Husserl professzor asszisztenseként vezette a filozófiai szemináriumot. E nővérnek a húsvéti vasárnapon így írta:
„Kedves nővér Adelgundis,
A Fehér szombat túl gyorsan eltelt ahhoz, hogy húsvéti üdvözletet küldhessek. Így most egy kicsit többet mondhatok. Nem tudom, honnan kezdjem és hol végződjem. A legjobb ezekből a rendkívül áldott napokból nem mondható, nem is írható le. „Praestolari in silentio salutare Dei” (Csendben várni Isten szabadítására) volt a nagypénteki prédikáció szövege, amelyet ismét maga az apát úr mondott: Zöld csütörtöki csend mint fegyver, nagypénteki csend mint küzdelem, csend mint győzelem – néma ujjongás a húsvéti örömben. Ezt szeretnénk megtartani.” (88)
Ezek a sorok csak egy apró „ablakot” jelentenek Edith beuroni húsvétjai ablakán. Ahogy szeretett csendben lenni, a belső ünnepléséről is hallgatott. De elegendően világos, hogy ez a csend nem jelentett ürességet. Az Agnella nővér számára már ugyanebben az évben a húsvéti hétfőn, 1933-ban írta:
„Kedves Agnella nővér,
Tudod, milyen gazdagok itt a napok. Ezért szeretettel köszöntöd a húsvéti üdvözletet egy kicsit később is...” (244)
 |
| A Beuroni Képzőművészeti Iskola jelentős műve az első bencés nővérek kolostora a beuroni kongregációból. 1888-1891 között épült Prágában, Smíchovban a Szent Gábor templommal együtt. 1904-ben innen 14 nővér alapította az újonnan épített Szent Hildegárd kolostort Eibingen közelében. 1919-ben a smíchovi nővérek, akik német nemzetiségük miatt aggódtak közösségük jövője miatt az új köztársaságban, eladták az egész kolostort, és Németországba távoztak. Smíchovban fényképezett: Štěpán Macháček |
Bár ezt a hat húsvétot Edith Stein életéről (vagy inkább Edithről magáról) nagy érdeklődéssel barátkoztam, a végén egy kis csalódás kísértett. Reméltem, hogy azok az impulzusok, amelyeket ebből a találkozásból merítünk, a lehető legszélesebb körű emberek hasznára válnak. Az is kiderült azonban, hogy bár Edith még nem volt apáca, a kolostori környezethez már nagyon kötődött, és a vallásos élete erősen kolostori színtöltést mutatott. Adelgundis nővérrel 1930-ban egy levelét (78) így zárta: „in desiderio vitae monasticae s Vami spojená...” – ami lefordítva: „a szerzetesi élet iránti vágyban” (még ha elméletileg ezt is le lehetne fordítani: „a szerzetesi élet jellemző vágyával”). Az ő privát ígéreteiről már volt szó. És észrevettük, hogy a konverziója után szinte mindig egy kolostor közelében élt vagy egy olyan iskolában, ahol nővérek tanítottak és tanultak. Valóban – a „Hogyan kerültem a kölni Karmelhez” című feljegyzéseiben Edith említi, hogy a Karmelra való vágyakozása a keresztségétől kezdve volt, csak hosszú ideig nem volt lehetséges ezt a vágyat megvalósítani. Így nyilatkozik: „A várakozás végül nagyon kemény lett számomra. Külföldi lettem a világban.”
Ahogyan Edith akkor – mondhatnánk – szerzetes volt jelképes értelemben, úgy nagyon vágyott Beuronra is, mint kolostorra. Ahogy hallottuk, „a kolostori otthonomnak” nevezte. Agnella nővér emlékezetében a Beuronban töltött húsvét után írták: „Akkor elhagytuk Beuront – a szívünk ott maradt.” És hasonló módon nyilatkozik maga Edith is. Három héttel a karácsony után (1931 januárjában) egy levélben ezt írta: „A kedves leveledet még a szeretett Beuronból kaptam. A szívem még ott van, és ide csak akkor jön, amikor feltétlenül szükségem van rá; különben vár, amíg ismét odajövök, ami azt jelenti, hogy már a Szent Hétben...” (131) De soha nem ment szó a hely vagy az emberek iránti beteges ragaszkodásról, akikkel találkozott ott. Hiszen Beuronn kívül is rengeteg koncentrált alkotó munkát tudott végezni, és mély kapcsolatokat tudott kialakítani Istennel és számos emberrel.
Így Edith Stein egy példaképünk lehet a vallásos életet élő, világi foglalkozású ember számára. A húsvéti ünnepek után (1932) egy münsteri barátjának ezt írta:
„Ön kedves húsvéti levele Beurónban ért el... ... ismét majdnem két hétig lehettem boldog szerzetes. De egyébként itt szintén csak másként osztom fel az Ora et labora...” (235) Ebből látható, hogy Beuronon kívül Edith nem volt boldogtalan, gyökereit vesztett ember, hanem a felhalmozott belső gazdagságot maga mellett hordozta, és abból élt.
Végül egy eseményt hagytam magamra, amely nem közvetlenül Beuronban, hanem az oda vezető úton történt. Amikor Edith az utolsó, hatodik Beuronban töltött húsvétjára indult, akkor is arról akarta beszélni, amint mondtuk, hogy megszólítja a Szentatyát. Erről később így írt:
„Bár a természetemhez igazodott, hogy valami ilyen külső lépést tegyek, úgy éreztem, hogy ez még nem „az igazi”. De abban, hogy mi lenne az igazi, nem tudtam.
Kolínben (a csütörtöki estétől péntek reggelig) megszakítottam az utamat. Ott volt egy katechumenám, akinek minden adandó alkalommal időt kellett szentelnem. Írtam neki, hogy mondja el, hol látogathatnánk a „szent órát”. Április első pénteke volt előestéje, s ebben a „szent évben” 1933-ban mindenütt különösen ünnepélyes volt Urunk szenvedésének emléke.
Este nyolckor érkeztünk a kolíni Karmelhez a szent órára. A pap gyönyörűen és meghatón beszélt, de valami más foglalkoztatott mélyebben, mint a szavai. A Megváltóval beszéltem, és elmondtam neki, hogy tudom, hogy ez az ő keresztje, amit most a zsidókra terhelt. A legtöbben nem értik; de azok, akik értik, azoknak ezt el kell fogadniuk mindnyájuktól. És hogy ezt meg akarom tenni, csak mutassa meg, hogyan. Amikor a szertartás véget ért, belső bizonyosságom volt, hogy meghallgattak. De abban, hogy ez a keresztviselés miben fog állni, az még számomra nem volt világos...
A következő nap reggel folytattam az utamat Beuronba.”
Ez a fontos imádság a kolíni templomban nem tartozott közvetlenül Edith beuroni húsvétjaihoz. De bízom benne, hogy összefonódott azokkal. Bízom benne, hogy Edith minden beuroni húsvétjából kiemelkedett a Megváltó iránti mély figyelme, keresztjére és megváltó árára.
Kívánom, hogy a mi húsvétjaink (bármennyire is különböző helyeken) mindig olyan spirituális megújulások legyenek, mint amelyek során szoros kötelék alakul ki Úr Jézussal, és talán még érzékelhető felkészülést jelentenek életünk nagy pillanataira.
