Gyakran előfordul, ahogy a mindennapi apostoli szolgálatunk során tapasztaltuk, hogy elérnek hozzánk sértő hangok néhány embertől, akik vallásilag buzgók, de ugyanakkor a tények megítélésében hiányzik belőlük az objektivitás és az egészséges ítélőképesség. A jelenlegi emberi társadalom állapotában nem képesek mást látni, mint hanyatlást és pusztítást, és azt állítják, hogy a mi időnk, a múlt századokkal összehasonlítva, folyamatosan rosszabbodik. Olyan messzire mennek, hogy úgy viselkednek, mintha nem lenne mit tanulniuk a történelemből, amely az élet tanítómestere, mintha az előző zsinatok idején minden problémamentesen boldogan zajlott volna, legyen szó akár a keresztény tanításról, erkölcsről vagy az egyház igazságos szabadságáról. Határozottan nem értünk egyet ezekkel a katasztrófát hirdető prófétákkal, akik mindig csak a legrosszabbat jelentik be, mintha már közvetlenül fenyegetne a világvége.
(XXIII. János, részlet a 2. vatikáni zsinat megnyitó beszédéből, 1962. december 11.)
